2019-03-19

Ne akarj tökéletes lenni!

OK, ezt egy kicsit meg kell magyarázni, mert az előző szabály az volt, hogy "Légy mindenben a legjobb!" Ez meg most mintha épp az ellenkezője volna, de majd mindjárt meglátjuk, hogy nem az. Mert mi van akkor, ha a legjobbak akarunk lenni, de nem sikerül? Én azt mondom, ha megtettünk mindent, hogy a tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk, akkor nincs miért szégyenkeznünk. Szabad embernek lenni, és mi lenne emberibb a tévedésnél, hibázásnál? Legyünk csak emberek! Kerüljük a látszatát is az emberfelettinek, ne akarjuk mások fölé helyezni magunkat! A legtöbben időről-időre jelét adják a tökéletlenségnek. És marhára tudnak utálni mindenkit, aki a tökéletesség látszatával bír.
Aki a legkevésbé sem perfekcionista, az élet minden területén rendetlen, szétszórt, csakis gyűrött ruhában, kócosan jár emberek közé, és mindenre a vállát rángatja, hogy "na és akkor mi van?", az ugorja át nyugodtan ezt a bekezdést. De én nem nagyon ismerek ilyen embereket. (Tuti nem tanított tinédzsereket a fickó.) Van egy aranyműves barátom. A háza egy merő kupleráj, az élete folyton szétesőben, de őnála olyan nincs, hogy egy ékszer, amit kiad a kezéből, az ne legyen a legutolsó részletig tökéletes. Szóval még a szélsőségesen laza alakokban is megvan rá a hajlam, hogy valamiben ne elégedjenek meg a 100%-nál gyengébb teljesítménnyel.
Ennek az ékszerész fickónak abban igaza van, hogy minden eladott ékszerének tökéletesnek kell lennie. (Azért a csillagászati árért, amit elkér értük, ez a minimum.) Ha valamelyik hibás, akkor azt nem szabad eladni, be kell olvasztani. De azért ez még nem jelenti azt, hogy ilyen esetben ostoroznia kéne magát a sikertelensége miatt. Elég, ha felismeri, hogy mi volt a hiba, mi ment félre, mire kell majd máskor jobban ügyelnie, és aztán nekiáll a következő munkának.
Én nem szeretem azokat az embereket, akik tökéletesnek látszanak. Mellettük alkalmatlannak, értéktelennek érzem magam. És nem kellemes ezzel a folytonos érzéssel élni az életet. Ezért ne is tegyük ezt. Tűzzük ki célul a tökéletességet, de legyünk vele tisztában, hogy nem fogjuk mindig elérni. Úgy van ez, mint az ékköveknél. A hibák, foltok, zárványok adják egy kő karakterét. Lehet, hogy egy apró tökéletlenség levon a kő értékéből (nem feltétlen), de egyben ebből lehet megállapítani a valódiságát is.
Még egyszer: ezt a szabályt az előzővel együtt kell kezelni, mert itt nem arról van szó, hogy legyintsünk mindenre, és ne is törjük magunkat, elvégre nem muszáj tökéletesnek lennünk. Aki elgondolkodott az eddigi szabályokon, az egész biztosan nem fogja így érteni. A lényeg az, hogy habár a tökéletességre törekedni kell, azért még ne menjünk a Tiszának, ha nem mindig sikerül elérnünk. Sőt mi több, fogadjuk el, és örüljünk a hibáinknak, hisz ezektől vagyunk azok, akik. Minden, ami történt az életünkben, a kudarc is, nem csak a siker, formált minket. Ha a sikertelen epizódokat kiradíroznánk az egyenletből, a végeredmény egész másvalaki volna, nem mi. (És a helyzet az, hogy amit elrontunk, az sokkal nagyobb jellemformáló erővel bír, mint ami sikerül. A hibáink nélkül magabiztosabbak, de elviselhetetlenül seggfejek lennénk.)
Tizenkilencedik szabály: Nem kell mindig és mindenben tökéletesnek lenned!  (Fogadd el, hogy a tökéletlenséged, a hiányosságaid fontos és nélkülözhetetlen vonásaid!)


Ez egy nagyon csanbuddhista szellemiségű szabály. Törekedjünk a tökéletességre, de ne ragaszkodjunk hozzá! Fogadjuk el a tökéletlenségünket, de ne törődjünk bele! Vagyis nem a célba történő megérkezés a lényeg, hanem az oda vezető út. (OK, ez lehet hogy inkább taoizmus.) Szeretem ezt a szabályt. Hogy nem az a fontos, hogy hol tartunk, hanem az, hogy honnan jutottunk idáig, és merre megyünk tovább. Ez ad egy tágabb perspektívát a dolgoknak, és így egész más lehet a kép. Nagyon pocsék érzés, ha azt gondoljuk (mert mások azt éreztetik velünk), hogy nem vagyunk elég jók. De ennek a mércéje nem mások véleménye kell legyen, hanem a mi saját értékelésünk, hogy mennyire igyekeztünk. Ha csak félszívvel dolgoztunk rajta, akkor van miért szégyenkezzünk, máskor jobban oda kell tegyük magunkat, de ha belefeszültünk rendesen, akkor elégedettek lehetünk ezzel az eredménnyel is. (Ugye világos, hogy elégedettnek lenni és megelégedni vele nem ugyanaz.)
Tulajdonképpen valami hasonlót tanított nekem egyszer tesóm is. Mikor azzal hecceltem, hogy azért ő sem tökéletes, komoly arccal azt felelte, hogy dehogynem. Azt mondta, a tökéletesség nem lehet 100%-os, mert az természetellenes. Egy kristály nem lehet teljességgel hibátlan, a kristályrácsban muszáj, hogy adott távolságon belül legyen egy rácshiba, diszlokáció vagy idegen részecske. Olyan ez, mint a Pauli-elv az atomon belül, a kristályrácsban sem lehet túl sok azonos állapotú rácspont, mert az olyan rezonanciához vezet, ami felbontja a rácsot. Hasonlóképpen egy 100%-ig tökéletes ember elviselhetetlen a többieknek. Ahogy egy 100%-ig tökéletes párkapcsolatban sem lehet élni, mert az fojtogatja az embert, menekülni akar belőle. Ezért ő sem 100%-os mindenben, de csak annyi hibával rendelkezik, hogy még éppen ne legyen elviselhetetlenül tökéletes. Például, ha ennél szerényebb volna, az már őszintétlenségnek hatna.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése