
A múltkor a történetmesélés azon módjáról volt szó, ahol előbb koncepciót készítünk, mit akarunk közvetíteni, milyen hatást akarunk kelteni, kiválasztjuk az ezekhez illő szereplőket, cselekményeket, díszleteket, és mint egy recept alapján összeállítjuk a sztorit. De vannak olyan történetek is, melyeket nem ennyire tudatosan építünk fel, hanem csak megszületnek valahogy. Elképzelünk egy világot. A tájat. A folyókat, hegyeket, az erdőket és a szántóföldeket. Az ott élő embereket. A szokásaikat, az ízlésüket. A nyelvüket, a ruháikat. Az örömeiket és a bánataikat. Lesznek kedvenceink. A gyönyörű lány, a bölcs király, az ügyetlen varázsló és a favágó legkisebb fia. Történeteket találunk ki róluk. hogy milyen helyzetekbe kerülnek, és ott vajon mit csinálnának. Aztán, ha már elég részletet ismerünk, megpróbáljuk összegyúrni az egészet egyetlen történetbe. Néha ez nem megy, mert a részek nem ugyanahhoz a meséhez tartoznak. Akkor elmondjuk őket külön, bár igyekszünk, hogy mindig legyen valami utalás az egyes részek között. Így születnek a képzeletbeli világok. Például Tolkien Középföldéje. Biztosan nem egy könyv megírása volt a célja. Teremtett egy saját külön álomvilágot magának, ami rabulejtette. Nem tudta nem leírni, kidolgozni, részletekbe menően megfesteni. A könyvek csak melléktermékek.