Álomszerűtlen álom

Mindig is részletgazdagok voltak az álmaim. Sose értettem, mikor arról olvastam, hogy jó színesben álmodni. Hát van fekete-fehér álom? Nekem az volt az extra, amikor aludtam és felébredtem, és elég furcsa helyen találtam magam, aztán még egyszer felébredtem, mert az első ébredést csak álmodtam. Vagy amikor láttam egy kamiont, ami mögé beszaladtak emberek, és mégis láttam őket. Hátulról, mert nem egyetlen nézőpontom volt, hanem mintha több helyen is lettem volna, több irányból láttam ugyanazt, és a legfurcsább az volt benne, hogy az egész kép teljesen természetes és átlátható volt, nem zavarodtam össze tőle. Vagy amikor álmomban tudtam, hogy álmodok, és ebben a tudatban cselekedtem, sőt, az akaratommal befolyásoltam, hogy mi történjen. Mostanában meg egészen komplex történeteket szoktam álmodni, dramaturgiailag jól felépített cselekménnyel, semmi álomszerű homály vagy érthetetlenség. De az már nekem is furcsa volt, hogy most logikailag helyes, összetett érvelést álmodtam. Ez még normálisnak számít?

Iskolai előadáson voltam valakivel, az arcát nem láttam sosem, mindig csak a göndör fürtjeit, ahogy a szemem sarkából megpillantom a haját. De jó barátnőm kellett legyen, mert bizalmasan, összehajolva beszélgettünk, sugdosott a fülembe. Jó nagy teremben voltunk, és talán valami zenei tantárgy lehetett, mert mintha énekelt volna az előadó. Aki egyébként egy dögös nő volt. Ő is, meg a hallgatók nagy része, sötét hajú, bőrű volt, mintha valami arab országban lettünk volna. Nem tudom, de ha találgatok, Irán jut eszembe, valamiért Perzsiára asszociálok a helyszín kapcsán. Aztán sürgős ügyben kihívták a teremből a nőt, aki az előadást tartotta, és mindenki fölugrált a helyéről, hangoskodtak, volt aki lelépett, a többiek fel-alá járkáltak, óbégattak, szóval elég tiszteletlenül viselkedtek, csak mi ketten vártuk csendben, fegyelmezetten, hogy visszajöjjön. Fel is bukkant mellettünk, kendővel a fején, napszemüvegben, hogy ne lehessen felismerni, és mondta, hogy menjünk vele.

Egy fehérre meszelt, vályogszerű anyagból készült, ősi stílusú épület tetőteraszán ültünk a földön, párnákon, előttünk apró asztalka, teáztunk. A tanárnő rá akart gyújtani, egy szakállas fickó megkínálta. A pasinak apró drótkeretes szemüvege volt, a fején valami furcsa tökfödő, nem turbán, nem fez, nem kipa, de biztos valami keleti izé. Nem tudom ki lehetett, de az volt a benyomásom, hogy egy nagyon tiszteletreméltó, nagyon híres tanító. Tüzet is adott a nőnek, aki rágyújtott, de nem akart rendesen meggyulladni a cigije, és akkor láttam, hogy fordítva van a szájában, és a füstszűrő ég rajta.

Rögtön szóltam neki, hogy fordítva gyújtotta meg. Rám nézett a cigi felett, de szívta tovább. Néztem a pasira, az engem nézett, és nem szólt semmit. Aki a helybéli szokásokban járatos barátom lehetett, az a csaj is megfogta a kezem, hogy leállítson, de én mondtam, hogy ez kurvára egészségtelen, nem kéne így szívni, és ki akartam venni a tanárnő szájából a cigit. De az elhúzta a fejét, és tovább szívta. Kezdtem teljesen kétségbeesni, mikor a szakállas fickó intett, hogy hajoljak közelebb, és egy példabeszédet intézett hozzám.

Egy gyermekről szólt, aki játékával megzavarta a felnőtteket, de azok úgy tettek, mintha ott se lett volna. Erre elkezdett kiabálni, hogy felhívja magára a figyelmet, de a felnőttek a jó modor nevében inkább elfordultak, hogy ne kelljen észrevenniük az udvariatlan viselkedését. Ezzel befejezte a történetet, és felállt, hogy elmegy. Én utána kiabáltam, hogy mit akar ez jelenteni, és fejtse ki az értelmét is, mert én ebből egy büdös szót nem értek. De simán elsétált onnan. Kétségbeesetten néztem a másik kettőre, a tanárnő szívta tovább a füstszűrőt, de a másik, a barátnőm odahajolt a fülemhez és suttogva megmagyarázta.

Ez ilyen keleti udvariassági dolog, az öreg rosszul tartotta oda kínáláskor a cigit, a tanárnő meg nem vette észre, és fordítva vette a szájába. A fickó mikor tüzet adott neki észrevette, de udvariatlanság lett volna figyelmeztetnie a nőt a hibájára. Az viszont az ízéből rájött, hogy a füstszűrőt szívja, és arra is, hogy az öreg rosszul kínálta meg, de udvariatlanság lett volna, ha reagál rá, mert akkor felfedi az öreg hibáját, és azt, hogy az nem szólt neki, ne szívja az ótvar füstszűrőt. Szóval mindenki rohadt udvariasan tekintettel volt a másikra, nem akarva szégyenbe hozni, csak én rontom el a játékot, ráadásul két slukk után elnyomhatta volna a cigit a tanárnő, de most, hogy belebeszéltem, kénytelen lesz végigszívni. Bár a fickó kiment, szóval most már az is elég, ha hagyja magától elégni a hamutál szélén.

Ezen én rettentően kiakadtam, hogy ez mekkora marhaság, és mikor visszajött a szakállas fickó, engedelmet kértem, és elmeséltem neki én is egy példabeszédet. Hogy egyszer egy fickót átlőttek nyílvesszővel. Elvánszorgott a barátjához, hogy segítséget kérjen, de az éppen aludt. Nem akarta felébreszteni, ezért leült, és várt, amíg az magától felkelt. A barátja ugyan látta, hogy ebből kiáll egy nyílvessző, de arra gondolt, az talán nem vette észre, hogy meglőtték, és milyen udvariatlanság lenne figyelmeztetni rá. Ezért csak megkínálta egy teával, és addig beszélgettek, amíg a meglőtt fickó meghalt.

Aztán megkérdeztem, hogy tudja-e, mi a történet mondanivalója. A szakállas bólintott, meg intett a kezével, amit a barátnőm lefordított, hogy az öreg szeretné hallani az én értelmezésemet is. Azt mondtam, hogy két tanulsága is van a történetnek. Az egyik, hogy szükség törvényt bont, azaz, ha bajban van valaki, az illem mellőzhető, mert a megsértéséből eredő kár kisebb, mint ami a probléma orvoslásának halogatásából származik majd. A másik pedig az, hogy igazán jó barátok közt nincs szükség udvariaskodásra. Erre a fickó felkapta a fejét, mélyen a szemembe nézett, majd fogta a tanárnő cigijét és elnyomta a hamutálban. Aztán fogta a kannát és teát töltött nekem. A barátnőm elmagyarázta, hogy ez igen nagy megtiszteltetés, hogy saját kezűleg szolgál ki engem.