Befejeztük Katával, megnéztük a végét is. Pár hete elkezdtük a filmet, de olyan hosszú volt, több mint két órás, hogy elálmosodtunk rajta, késő is volt, és a fele táján elmentünk inkább aludni. Kata időnként megkérdezte, hogy megnézzük-e a végét, valahogy őt jobban megfogta, persze nem csoda, neki a 20-as évek Amerikája a kedvenc miliője, imádja a zenéjét, a táncait, a divatját. Én annyira nem vagyok oda érte, de most rászántam magam, és megnéztük a maradékot. Hááát... nem ez lesz a kedvenc filmem. Persze volt benne egy csomó pozitívum is, és tényleg nagy film, amit nem csak a hosszára értek, mert jól megcsinálták és értékes meg zseniális meg minden, csak...
De tényleg remek, mert először is ott vannak a színek. Gyönyörűen van fényképezve, olyan ragyogó színekkel van tele, mint egy bollywoodi (indiai) romantikus vígjáték. Az egész hihetetlenül élő, intenzív, látványos, kavargó. Ugyanakkor a film, mármint a cselekmény, mintha állna, nagyon lassan csepegnek az információk, nem történik semmi lényeges, vagy ha történik, akkor nem is tűnik lényegesnek. De talán csak nem vonódtam be eléggé a cselekménybe. Lehet, hogy akciófilmekhez szoktam, az őrült, vad pörgéshez, és ahhoz képest egy lassabb iramú film nekem már vontatott. Időnként kicsit szenvedtem rajta. Ha egy szóval akarnám jellemezni, azt mondanám rá: lehangoló.
De nem zárom ki azt sem, hogy pont ezt a hangulatot akarta átadni a rendező (és a történet írója, F. Scott Fitzgerald). Az I. világháború után vagyunk, Amerika prosperál, általános az optimizmus, a háborút megnyerték, a világot újra felosztották, szárnyal a gazdaság, a Wall Street részvényárfolyamai új és új csúcsokat döntenek. Mi persze már okosabbak vagyunk, tudjuk azt is, amit az író akkor még nem, hogy az évtized még nem ér véget, és rájuk köszönt a világgazdasági válság, A lovakat lelövik, ugye? korszaka, amiből egyelőre semmit nem érezni. Esztelen tombolás folyik, mindenki igyekszik élvezni az életet. De mintha az egész valahogy hamis volna.
Az a benyomásom, hogy a filmben mindenki álomvilágban él.Vagy hajszol egy álmot, aminek eléréséért bármire képes, vagy benne él, és bizonygatja magának, hogy az sosem fog véget érni. De az álmoknak az a természete, hogy előbb-utóbb felébredünk belőlük. Van, aki felváltva kétfélét álmodik, olyanokat, melyek kölcsönösen kizárják egymást, és mikor a két álom ütközik, minimum az egyiknek véget kell érnie. Van, aki mihelyst ébred, gyorsan lecsukja a szemét, nem akarja látni a valóságot, igyekszik mielőbb visszaaludni. Ha álomban száguldva éljük az életünket, borítékolható a tragédia. Lesz, akit a tragédia ébreszt rá a valóságra, lesz aki a tragédia elől újra álmokba menekül. Még az mondható a legszerencsésebbnek, akit álmában ér a halál, mielőtt a keserű valóságra ráébredne.
A regény egy nagy klasszikus, kurzusokon tanítják. Tankönyvi példa a főszereplő és a nézőpontkarakter szétválasztására. A történet középpontjában a címszereplő Gatsby áll, de egy, az eseményeken többnyire teljesen kívülálló statiszta mesél róla. Élvezettel figyeltem az ügyeskedést, hogyan sikerült nagy nehezen az E/1 mesélőt folyton az események közelébe sodorni, hogy tudomására jussanak a dolgok, hogy mesélhessen róluk. Tanulni remekül lehet a történetből, csak a tanuláshoz ez esetben is izmos fenék szükségeltetik (én kockásra ültem az enyémet a végére).
A színészek jók voltak, nagyon jók. A kedvencem persze a Daisyt játszó színésznő lett, de azt kell mondjam, megszerettem Leonardo Dicapriót is. Nekem jobbára az a nyálas kis pöcs volt, aki a Titanicban ugrabugrált, és persze ebben a filmben is eléggé nyálas a szerepe, de azt jól játszotta. Már a J. Edgar címszerepében is nagy volt, meg a Viharszigetben is tetszett, de mostanára bírtam megkedvelni. Van, aki így, hendikeppel indul nálam, mint a másik szépfiú, Brad Pitt, akit szintén rühellek, de a Benjamin Button csodálatos élete azért színezte a képet. Szóval azt hiszem, tudnak a fiúk játszani nagyon is, csak sokszor hülye szerepeket kapnak.
Na, kissé elkalandoztam a tárgytól, mert csak azt akartam elmondani, hogy miért is nem tetszett annyira nekem ez a Gatsby film. Mondjuk, így utólag visszaolvasva, ehhez képest elég jókat mondtam róla. A nagy maszatolás közepette, mert jól elkentem a dolgokat, nehogy eláruljak valamit annak, aki még nem látta volna (és esetleg a könyvet se olvasta). Persze a film már elég rég kijött, aki akarta, valószínűleg már megnézte. Aki meg nem, annak nem tudom mennyire csináltam hozzá kedvet, akár lehettem volna konkrétabb is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése