Ízlésdiktatúra?

A könyvesblogon megjelent egy írás Gondolatok az ízlésdiktatúráról: Kinek fáj a populáris irodalom és miért? címen. Tulajdonképpen egyet tudok érteni, nem is vitatkoznék az ott leírtakkal, viszont ez csak az érem egyik oldala. Hasonló kérdésen már rágódtam, kicsit más témán, de csak annyi a különbség, hogy most a könyvek kapcsán került elő még egyszer ugyanaz. Csupán az zavarja meg az embert, hogy látszólag másról van szó, de két lépésben eljuthatunk oda, hogy könnyedén rendet teszünk a gondolataink közt. Persze ez nem az én érdemem, hanem a tesómé, akivel mindezt annak idején kitárgyaltuk.

Az első lépés viszonylag könnyen megtehető, kultúráról van szó akkor is, ha a tévé világát vesszük szemügyre. Ott is vannak "értelmes" és "értékes" műsorok, amitől okosabb, műveltebb, jobb lesz az, aki megnézi őket, és vannak "alantas" és "igénytelen" dolgok, melyek kártékonyan hatással vannak a nézőkre, eltompítják, elbutítják őket, rosszra tanítanak stb. Az ízlésdiktatúra kérdése ott is felmerül, hogy szabad-e Jóbarátokat nézni meg Szekszésnyújorkot, és hogy márpedig igény az van rá, mert lám mennyi ember nézi őket, és ha ez kell nekik, akkor vajon erőltessük-e nekik az Örkény Tótékat Latinovitscsal? Vagy talán az a diktatúra, ha Örkény este tizenegytől van, főműsoridőben meg a kultúra magaslatai helyett a mélységek kerülnek a képernyőre?

Tesóm eligazított a kérdésben, párhuzamot vonva valami mással, valami olyannal, ami sokkal egyértelműbbnek tűnik. Persze a maga módján, klasszikus kérdve kifejtős módon terelgetve az általa kijelölt irányba. Ami talán szintén diktatúra, a gondolatok diktatúrája, de a végére beláttam, hogy ha a célok nem is szentesíthetik az eszközöket, de a végeredmény, és az alternatívák bizony igen. Általában úgy kezdi, hogy "Már az ókori görögök is...", de ezúttal csak Krisztusig ment vissza az időben. Azzal indított, hogy "Nem csak kenyérrel él az ember...", amit én fejeztem be, "... hanem minden igével, mely az Istentől való." Vagyis a tekintély mellettünk áll, amennyiben a testi és a lelki táplálék közt hasonlóságokat keresünk, nézzük a józan ész is hasonlóképp vélekedik-e - folytatta.

Mondhatjuk-e, hogy az információ, az élmény, az érzékletek ugyanolyan fontosak a szellemnek, mint az étel a testnek, s hogy ezek hiányában hasonlóképp sorvadásnak indul, legyengül s elenyészik? Éhezhetünk-e a kultúrára, miként az ételre? Igen - feleltem - a hasonlat megáll, sőt eléje mennék a gondolataidnak, és azzal is egyetértek, hogy előbbiekkel ugyanúgy elcsaphatjuk a fejünket, mint utóbbival a gyomrunkat, és még talán a tünetek is hasonlóak, csak ez esetben a szánkból ömlik, mint a vízfolyás, túlzott gyakorisággal zavaros és undorító maradéka mindannak a romlottságnak, amit lehetetlen volt megemésztenünk, abban pedig a... Nos, talán hagy némi kívánnivalót maga után ez a hasonlat, mivel az étel normális emésztésének természetes velejárója, hogy bizonyos hasznosíthatatlan végtermékek távoznak belőlünk, míg a gondolatok esetén ideális esetben szép és emelkedett gondolatokat öntünk szavakba, de a leírás képszerű volta miatt a lényeget értjük.

Folytathatjuk-e a hasonlatot azzal, hogy az emberek esznek nyers gyümölcsöt és zöldséget, olajos magvakat,  teljes kiőrlésű gabonából egészségesen elkészített étkeket, melyekről tudják, hogy a testüknek jót tesz, táplálja és erőssé, egészségessé teszi őket, ugyanakkor vágynak fagylaltra, krémes süteményekre, égetett szeszekre is, melyek fogyasztása pillanatnyi élvezetet okoz, bár tudjuk, hogy a testnek igen kevéssé vannak hasznára? Imádom, amikor ilyen finoman fogalmazol, és igen, mondhatjuk. Vajon megengedhetőnek tarthatnánk-e egy olyan intézkedést, ami eltiltaná az embereket az egészségtelen ételek fogyasztásától, és kötelezővé tenné számukra az egészségesek fogyasztását? Nyilvánvalóan nem. Ez nem is olyan nyilvánvaló. A haszna, az igen, az nyilvánvaló, de felismered-e a problémákat is?

Hát legalább is megpróbálom. Először is, iszonyatos lázadás lenne, azonnal mindenki szemét kaját akarna enni, szimpátiatüntetéseket tartanának minden McDonald's előtt, és az ellenzéki sajtó arról írna, hány munkahely fog megszűnni, és hogy a kormány sárba tiporja az emberek szabad ételválasztáshoz való demokratikus jogát. Az összes egyetemista (kivéve a keresztény jobboldaliakat) tiltakozásul bojkottálná a menzát, és csipszet ennének kólával az órák alatt. OKé, ez a káros következmény, de látsz-e elvi problémákat? Igen, azonnal összeveszne a dietetikus szakma és az egészséges életmód minden élharcosa, hogy ki mondhatja majd meg, melyik étel az egészséges, és melyik nem, mert ugye hatalmas kenőpénzek lendülnének mozgásba, amiből a hivatalos szakértők nagyot szakíthatnának. De, ha nem lenne anyagi érdekeltség mögötte, akkor sem tudnának megegyezni, mert rengeteg vélemény ütközik egymással.

Ez is igaz, de el tudod képzelni, hogy a legokosabbak leülnek, és végül eldöntik? (Gondolj a pedagógiai tapasztalatodra, az ideális nevelési módszereket illetően!) Jaj, hát persze, a dolog eleve reménytelen! Mivel nem vagyunk egyformák, nem lehet megmondani, hogy mely ételek azok, melyek egyformán minden embernek hasznosak vagy károsak. Kinek erre van szüksége, kinek arra, és ami az egyiknek létfontosságú, az a másiknak lehet, hogy méreg. Akkor minden jó így, ahogy van? Hát, nem mondanám, mert az egészségtelen ételeket viszont erőltetik ránk ezerrel, reklámozzák, ingyenes kóstolókon kínálgatják őket, és a gyerekek még nem tudatosan választanak, könnyen elcsábulnak, és ha kialakultak a rossz szokásaik, egyfajta függőség a szemét kaja iránt, akkor nagyon nehéz leszoktatni őket róla, hogy valami egészségesebbel helyettesítsék.

Akkor mi a helyes, hogyan kell ezt a helyzetet kezelni? Először is azt kell nézni, hogy kinek kell foglalkozni a problémával. A válasz az, hogy mindenkinek. A kormány jogi szabályzókat vezethet be, a nagyon egészségtelen kajára csipszadót vetnek ki, esetleg ami nagyon egészséges, annak meg csökkenthetnék az áfáját, és akkor a teljes kiőrlésű kenyér, amiben ott a korpa, így olcsóbb az alapanyag, nem kerülne többe, mint a fehér kenyér. Az iskola beillesztheti a tananyagba az egészséges életmódra nevelést, bár ez sokszor inkább ellenkező hatást vált ki, ha rosszul csinálják, viszont a menzán adhatnának reformkajákat, ami jó is meg finom is. De a legnagyobb feladat a családra hárul, csak sajnos a szülők sokszor nincsenek a helyzet magaslatán.

Bár tudják, hogy a gyereknek mi lenne az egészséges, és tán mondják is, hogy több gyümölcsöt fiam és kevesebb kólát, de ők maguk is egészségtelenül táplálkoznak. Mert így szokták meg, és nem nagyon akarózik nekik változtatni. De van ahol igényük sincs rá, eddig jó volt, ezután is jó lesz. De ahol komolyan veszik a dolgot, ott is csak addig működik, amíg a gyerek oviba, iskolába nem megy, és ha odáig nyerskoszton élt, magokat evett, akkor is látja majd a többieket, hogy tízóraira tömik be a gyümölcs IZŰ joghurtot a porcukortól fehérlő, izocukorral édesített dzsemmel töltött péksütivel. És minél jobban tiltod, annál jobban kívánja, és amint nem vagy mellette, két pofára zabálja majd ő is.

Ha most ebből le akarom vonni a tanulságot és a filmekre, tévéműsorokra (könyvekre) alkalmazni, akkor arra jutok, hogy nagyrészt tehetetlenek vagyunk. Igyekezhetünk megóvni a káros kulturális hatásoktól a gyerekeinket, ameddig lehet, de egyszer eljön az az idő, amikor majd önállóan válogatnak a kínálatból. Ha jól csináltuk, akkor addigra kialakult már valamiféle egyéni ízlésük, vagy valamennyire elfogadják a miénket, és szelektálnak. Ha néha fogyasztanak valamit, ami csak élvezetet okoz, de nem válik a javukra, akkor azt abban a tudatban teszik, hogy ez most az élvezetről szólt, de nem csak ebből áll az élet, és azért ez egy bizonyos mértéket meghaladva, hosszú távon visszaüt, így önmérséklettel élnek.

Ezt átgondolva talán nem háborgunk, ha látunk valakit, aki sóhajtozva élvezi a cukrászsüteményt (valóságsót, oravecznórát), hanem elfogadjuk, hogy van, akinek ez okoz élvezetet, legfeljebb azon lázongunk, ha a nagyobb bevétel érdekében gyilkos marketinggel megpróbálják lenyomni az emberek torkán a junkfoodot (szemét, egészségtelen kaja), és a vízcsapból is a celebek folynak, miközben értelmes értékes emberek nem jutnak nyilvánossághoz. Persze nagyjából most is ez van, a cikk (ahonnan eredetileg indultunk) állításával szemben szerintem a többség nem azon háborog, hogy miért olvasnak egyes emberek szepesiniki könyveket, hanem, hogy miért nem lehet hozzáférni ugyanilyen könnyen ahhoz is, ami értékes, hogy többen olvassanak olyasmit IS.