Identitása: ovis

Már több mint két hete, hogy láttam a cikket, de azóta se hagy nyugodni. Egy transzlányról szól, aki az egyik nap a környezete számára még 46 éves férfiként élt, aztán 23 évnyi házasság és 7 gyerek után kijelentette, ő így nem tud élni, ezért ezentúl nyíltan felvállalja az identitását. Hogy ő valójában lány. Kislány. Olyan 6 éves forma. Ez már így is elég durván hangzik, de ezzel még nincs vége. Talált egy idős házaspárt magának, akik befogadták, és "nevelik". Együtt szokott játszani befogadó "szüleinek" kisunokájával.

A cikk elolvasása kissé összezavart. Próbálok nagyon nyitottan állni a számomra esetleg furcsának tűnő identitásokhoz is. Ha valaki nőnek érzi magát férfi testben, vagy fordítva, az tiszta sor, azt megértem, és minden nehézség nélkül el tudom fogadni. De ez most feladja nekem a leckét. Azon agyalok, hogy ha valaki 46 évesen 6 évesnek érzi magát, és ráadásul úgy is akar élni, az tényleg csak identitás kérdése? Biztos, hogy nem mentális zavar? És mi van azzal, aki juhászkutyának érzi magát? Ha talál egy családot, aki befogadja, és megengedi, hogy a kertjükben, a kutyaólban lakjon, akkor az úgy rendben van? És aki Napóleonnak érzi magát? Ha kellően elfogadó akarok lenni, akkor muszáj lesz az illetőt felségnek szólítanom? Hol van a határ a furcsának tűnő identitás és az elmebaj közt?

Egy interjúban a fickó (kislány, ha korrekt akarok lenni, de nem vagyok képes őt kislánynak látni/elfogadni), azt mondta: "Azt követelni tőlem, hogy nyomjam el a személyiségemet olyan, mintha megtiltanák, hogy 189 centi magas legyek. Egyszerűen nem megy." Számomra meg ez olyan, mintha azt kérné, tekintsek úgy rá, mintha 95 centi magas lenne. De hát látni rajta, hogy majdnem két méter! És az is nagyon látszik, hogy nem 6 éves. Na most a zavarba ejtő rész ott következik, hogy az is látszik, nem kislány. És akkor miért gondolom úgy, hogy a maga által deklarált nemét el tudom fogadni, a magasságát és a korát pedig nem? Hisz a transzfóbok is mondhatják, hogy bakker, ők látják azon a csávón, hogy az valójában egy csaj. És a Conchita Wurst nagyestélyiben és szakállal nekik pont annyira zavarba ejtő, mint nekem a középkorú, maszkulin, 189 centis, tagbaszakadt, óvodás kislány!

De ha a toleranciám csak azon múlik, hogy mennyire "érzem" elfogadhatónak valaki identitását, akkor ne csodálkozzak, ha valaki "nem érzi" normálisnak, hogy nekem meg a csajok jönnek be. És az is zavar, hogy csak úgy, zsigerből nem tetszik valami, kíváncsi vagyok, mi van az elutasításom mélyén. Szóval nekiálltam, megpróbáltam beleképzelni magam a helyzetébe. Mi lenne, ha kitalálnám, hogy én holnaptól 6 éves kiscsávó vagyok? Fura módon arra jutottam, hogy határozottan lennének előnyei a dolognak. Először is nem kéne dolgoznom járni, ebéd után ha szunyókálni támadna kedvem, még meg is dicsérnének, hogy egy órácskát nem vagyok láb alatt, és ha rajtakap az óvónéni, hogy bekukucskálok a dekoltázsába, akkor csak legyint, hogy hát istenem, ilyenek a kisfiúk. És a korosztályomban valóságos Einstein lennék. Sőt. Einstein 6 évesen még nem tudott integrálni, és fogalma sem volt a relativitáselméletről.

Persze az óvodás adag menzai kaján éhen halnék, és valószínűleg az óvodai költségeimet sem vállalná az állam. Hm... azt hiszem, inkább a 90 éves identitást választanám. Ide nekem a nyugdíjat, meg az ingyenes tömegközlekedést, kedvezményes uszodabelépőt stb. Azt hiszem, látom már néhány korlátját a szokványostól eltérő identitásoknak. És bár a cikk nem tért ki rá, valószínűtlennek tartom, hogy a 46 éves fickó kislányruhában utazna a villamoson, és ha mégis, egész biztosan nem áll neki hisztizni, toporzékolni, hogy fáradt, le akar ülni, és valaki azonnal adja át neki a helyét.Vagy ha bepróbálkozik, akkor a villamosvezető rövid úton lerakja a járműről, esetleg kihívják hozzá a mentőket, a rendőröket, de még a tűzoltókat is.

Vagyis az ember ugyan szabadon megválaszthatja az identitását, de figyeljen oda, mikor, hol és hogyan jeleníti meg. Engem a lányok jobban vonzanak, mint a fiúk, de ezt jobbára itthon, a párom mellett szoktam megélni, a munkahelyemen pedig egyáltalán nem, így ebből zéró konfliktus keletkezik. Akkor ez lenne a megoldás? Csinálja mindenki a négy fal között? Hol a határ? Mennyit kell elfogadnia, tolerálnia a társadalomnak, és meddig mehet el az egyén? Létezik erre valami ésszerű szabály? Vagy ha nincs, ki lehetne találni rá? Mik lehetnek az alapelvek? OK, ezek jó kérdések, innen el tudok indulni.

Az identitásom kifejezése nem helyes, ha aránytalanul nagy terhet, sérelmet, hátrányt okoz mások számára. Tehát nem illő, ha 30 évesen nyugdíjas akarok lenni, és elvárom azt a társadalmi szolidaritást, ami a nyugdíjkorhatárt betöltötteket illeti meg. De az sem illő, ha valaki a rasszista identitását szeretné nyíltan megélni egy feketével szemben, mert az tud úgy néger lenni, hogy az nem irányul mások ellen, de a rasszizmusnak lényegi eleme, hogy hátrányt okozzon másoknak. A társadalom részéről meg vannak bizonyos általános elvárások, normák, amik ha már egyszer általánosak, akkor célszerű őket minél szélesebb körben alkalmazni. Gondolok itt olyasmire, mint hogy adott közösségben illő-e az utcán, nyilvánosan csókolózni?

Mert mondjuk az nem helyes, ha húszéves fiú és lány összeborulását látva elnézően mosolygok, de ha kilencvenen felül vannak, akkor öklendezést imitálok, hogy fúj, de gusztustalan. Vagy ha mindkettő srác. De mi van akkor, ha az egyik húsz, a másik meg tíz? És ha mindkettő tíz éves? Itt jön be a képbe az a tényező, hogy az embereknek van egy elképzelése arról, hogy mi helyes és mi nem az. Emellett a jog is rögzíti, hogy mi az, ami törvényes, és mi az, ami nem. És ez egész jól eligazít. Ha a húsz éves csókolózik a tíz évessel, akkor rendőrt hívok, mivel törvénysértést tapasztalok. Ha két tízéves smárol, akkor a felelősségérzetem alapján vagy megvonom a vállam, és továbbmegyek, vagy ha ismerem valamelyikük szüleit, akkor rákérdezek, tudnak-e a gyereküknek a korához képest szokatlanul komoly kapcsolatáról, vagy egyből szólok a két gyereknek, de ekkor előfordulhat, hogy megkérnek, törődjek a saját dolgommal, és valahol igazuk lesz.

Akkor amit nem tilt a törvény, azt szabad? OK, itt már otthon vagyok, ezt a gyerekekkel sokszor lejátszottam. Hogy mit tehetünk, arra van három kategória. A lehet, a nem tilos és a helyes. A természeti törvényeket megszegni nem tilos, csak nem lehet. Az iskolai házirendet megszegni lehet, csakhogy tilos, így büntetés jár érte. A társainkkal nem törődni, figyelmetlennek lenni lehet, nem tilos, csakhogy nem helyes. Ha Jancsira megharagszunk, felrúgni egészen a Holdig nem lehet, elgáncsolni a folyosón tilos, de ha magától elesett, szó nélkül átlépni és továbbmenni nem helyes. Vagyis ami a jogszabályok keretein kívül esik, az inkább az illem területe, így intelligencia, kultúra, tolerancia kérdése. Tehát nem további szabályozásra van szükség, hanem nevelésre.

A 46 éves fickó konkrét esetét tekintve pedig semmi közöm az ő életéhez. Ha ő hatéves kislányként kíván öltözni, viselkedni, az szíve joga. Viszont a feleségének is szíve joga, hogy elváljon tőle, amennyiben a házimunkában, a hét közös gyerek nevelésében, az ágyban stb. mindössze annyira számíthat rá, mint egy hatévesre. És a munkahelyének is szíve joga elbocsájtani, ha a munkáját is úgy végzi, mintha még óvodás lenne. Az idős házaspárnak, szintén szíve joga szerepjátékozni a fickóval. A házaspár gyerekének meg szíve joga úgy dönteni, hogy az unokát nem viszik el a nagyszülőkhöz, ha ott van a túlfejlett óvodás.