Kata - karácsonyi különszám

Az én Katám mindig egy külön szám, bármelyik cirkusz önálló műsorszámot biztosítana neki, amekkora cirkuszt ő tud rendezni néha, de most szerencsére a jobbik oldalát csillogtatta. Voltak kifejezetten aranyos megmozdulásai a karácsonyi tébolyda közepette. Hagyomány, hogy a szenteste a mamáéknál telik, ahol betegre zabáljuk magunkat, és megesik, hogy nem az étel, hanem a mama fekszi meg a gyomromat, mert olyan mennyiségű felesleges információt, amit ránk zúdít, nehéz megemészteni. Aztán a karácsony maradék napjaiban Kata nővérééknél és nálunk még kétszer végig kell szenvedni az egész rettenetes összejövetelt. (A szilveszterről még nem beszéltünk, de ez olyan, mintha a homokba dugtam volna a fejemet, félő, akkor sem úszom meg a családot.) Idén azonban a szokásosnál kevésbé volt rettenetes az ünnep, Katinkámnak köszönhetően. Tán a közelgő telihold tehetett róla, vagy egy huncut kisördög, ami megszállta, de egészen felvidított.

Az asztalnál kezdtem kidőlni, túl voltunk a mézes, fokhagymás, diós almaevészeten, és a papa pálinkáján. Amíg a papa a bort nyitotta, a mama meg tálalt, az üdítős poharam álcája mögött odanyögtem a Kedvesnek, hogy már zsibbad a szám széle. (Szerintem a pálinkától.) Ő meg visszasúgta, hogy reméli nem kiütés akar nőni az ajkaimon, mert neki "tervei vannak a számmal". Nem köptem a baracklét a terítőre, de csak azon az áron, hogy félrenyeltem, és hosszasan köhécseltem. A drága angyali mosollyal pézsét is adott, hogy megtöröljem a szemem, mert a könnyem is kicsordult, úgy fuldoklottam a köhögéstől. Aztán meg a papát alig bírtam lebeszélni a második pálinkáról.

A nővérnél a sült mellé mindenféle savanyút ettünk. Fecó az egészen apró csemegeuborkát szereti, abból akart még szedni,de a villa valahol a céklás üvegben járt. Nyúlt volna a kezével az üvegbe, de Kata rászólt. Aztán, mivel nem talált tiszta villát, ő szedett belőle. Belenyúlt a kisujjával, és elmart egyet, majd elegáns mozdulattal kihalászta. Mert ugye kézzel nem illik belenyúlni az üvegbe, de a kisujj az más. Az olyan kicsike és jelentéktelen, hogy nem is számít. Hogy mennyire nem, arról van egy huncut történetem, de azt hiszem, azt már meséltem.

Másnap korán reggel felkelt. (OK, lehet, hogy csak nekem volt korán kilenckor.) Megcsinálta a reggelit, kását. Kuszkuszt mazsolával, almadarabokkal. Leöntve mézzel. És csipet fahéjjal. Illetve az enyém vastagon beszórva fahéjjal. Kérdeztem is, hogy mi történt, megcsúszott a kezében a fűszertartó? De azt mondta, hogy direkt rakott rá ennyit, mert azt olvasta, a fahéj afrodiziákum. És hallottam-e már a szerepjátékokról? Gyanítottam, hogy nem az RPG-re gondol, hanem hogy mondjuk beöltözik Csipkerózsikának, én meg a Macskanőnek, és úgy szexelünk.

Aztán Fecó elutazott téli szünidei táborba. Este a karácsonyfa alatt feltűnt egy új csomag. Benne az én titkos ajándékom. Egy hastáncos szerkó. Persze Kata méretében. Elhatározta, hogy hastáncot fog tanulni, és ezért meglepett engem a hozzá szükséges ruhával. Az volt az ajándékom, hogy felvette nekem, én törölközőt tekertem a fejemre, mint egy török szultán, táncolt egy kicsit, aztán pedig levehettem róla a ruhát. És ha már így benne voltunk, másnap belebújt a tavalyi, fekete bársonyból készült bugyiba a hozzávaló felsővel, és felvette a szilveszterre beszerzett malac álarcot. Volt nála egy jókora papírtrombita is. Megkérdezte, hogy szeretném-e megfújni a dudáját, és van-e kedvem kicsit malackodni. A folytatásról nem mesélek, csak annyit, hogy igen mély vallásos élményben lehetett része, mert többször is azt mondta: "Istenem! Óh, Istenem!"