Tegnap megnéztük Fecóval Az őrzők legendáját. Rajzfilm, baglyokról. Látványos, elvarázsolt mese. Mondjuk a történet kicsit lapos. Túlontúl sematikus volt, és egyszerű. Ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Kata pedig megnézte az Ízek, imák, szerelmeket. Azt mondta, hogy túl hosszú volt. És igazából nem is tetszett neki. Hogy talán nem értette meg a mondanivalóját, de szerinte ez csak egy elkényeztetett pics@ rinyálása, aki jó dolgában már nem tud mit csinálni. Össze-vissza bolyong a világban, mert sehol nem tetszik neki, de ami miatt mindenhonnan tovább áll, az őbenne van, és átviszi az új helyre is, tehát ott se lesz jó. Ennyi erővel maradhatott volna a seggén is, otthon ülve.
Mondta, hogy nézzem majd meg, hátha én rájövök a nagy eszmei mondanivalóra. Persze lehet, hogy igaza van, és nem jól van elmesélve a történet. Mert azon sok múlik. A szavakon. Úgy látszik, ilyen megmondós hangulatban van a drága, mert nekem is jól megmondogatott. Tegnap. Ma meg talán bántani se akart, mindössze így sikerült neki. Néha olyan óvatlanul bánik a szavakkal, mintha azok csak szavak lennének. De semmi sem csak az, ami. A nevetés az egy tenyér. Simogatni lehet vele, vagy pofont adni. A név az ruha. Megismerszik róla ki vagy, de felvehetsz egy másikat is, hogy álcázd magad. Az igazság az méreg. Kis mennyiségben gyógyhatása van, a nagy adag megöl. Csak fokozatosan lehet növelni a dózist, hogy legyen ideje a szervezetednek hozzászokni.
Ez az analógia. Először azt hittem, az analógia csak olyasmi, mint a hasonlat, a parabola. Pedig inkább jelentésbeli, mintsem formai dolog. A gondolkodáshoz több köze van, mint a fogalmazáshoz. Tesóm elmondta többször is, de én nem értettem. Azt sem értettem, mit nem értek. Elolvastam Hamvas Bélánál, és már azt hittem értem. Érdekes mód, a mesék, a legendák, a mítoszok többet segítettek. Persze aztán újra kellett olvassam a Sciencia sacrát, hogy kikristályosodjon, de az önmagában nekem nem volt elég. Pedig ott részletesen ki van fejtve. Elővettem, és belelapoztam. Az első példa volt, amit az analógia illusztrálására felhozott.
A szó az kard. Kivághatod vele magadat szorult helyzetből. Aki gúzsba van kötve, feloldozhatod. Áshatsz vele, eltemetett dolgokat hozhatsz napvilágra. Szavakkal díszként övezheted magad. Pasiknak péniszpótlék, versenghetnek, hogy kié nagyobb. Ártatlanok ellen fordítva, lehet az elnyomás eszköze. Hátba döfhetsz vele egy barátot. Valaki torkának szegezheted, hogy se köpni, se nyelni nem tud. Ölni lehet vele. De a szó, akárcsak a kard, nem játék. Aki bolondul csapkod vele, könnyen megsebez másokat, vagy akár saját magát is.
(Ahogy képet keresgéltem a Gugli segítségével, feltűnt, hogy az angolban milyen hasonló a kettő. A word meg a sword.)
2 megjegyzés:
Azt olvastam erről a filmről, hogy sokkal rosszabb lett, mint a könyv - konkrétan ki lett herélve.
Amit a szavakról írsz azzal száz százalékig egyet értek - rég volt ilyen :P. Már régen kialakult az az érzésem, hogy a vitát sem feltétlen az nyeri, akinek igaza van, hanem aki jobban bánik a szavakkal. Éppúgy, mint ahogy a párbaj sem igazságot szolgáltat.
Nem tudok érdemben nyilatkozni sem a filmről, sem a könyvről. Talán egyszer szánok rájuk időt.
Néha ez is előfordulhat. :) (Hogy egyetértesz.) Ha elgondolkodtatlak, nekem az is elég. A helyes válaszoknál néha többet érnek a helyes kérdések. Azokban egyetérteni is könnyebb. Szinte mindenkinek mások a válaszai, de a kérdéseink nagyfokú egyezést mutatnak.
Karddal ritkán operálnak, és iránytűnek sem az igazi. A vitával többnyire nem gyógyítani akarnak, nem a helyes irányt, nem az igazságot keresik, hanem a győzelmet. Mintha mindegy volna, kettő meg kettő az mennyi, annak annyinak kell lennie, amennyit én mondtam.
Megjegyzés küldése