Mátra és másság

Majdnem kimaradt a mátrai poszt, mert nem tudtam mit emeljek ki a nyaralásunkból, hisz egy beszámoló arról, hogy ettünk, kirándultunk, aludtunk, nem lett volna valami érdekes. De aztán eszembe jutott, hogy nem egyedül voltunk az üdülőben, és hogy milyen volt látni a többieket, hogy hozzájuk képest mi mennyire voltunk mások. Maga az épület nem volt túl nagy, 30-40 főre lehet maximum méretezve. A válság óta Kata munkahelye már nem támogatja olyan mértékben a dolgozókat, mint korábban, így az üdülési díjak a régi nevetséges összegekhez képest jelentősen megemelkedtek, bár még így is elmaradnak egy hasonló kategóriájú szálloda áraitól. Ennek következtében a dolgozók már nem állnak sorban a lehetőségért, így nem gond beutalót szerezni, mindig van üres szoba, sőt már nem csak egyhetes turnusokra, de pár napra, egy-egy hétvégére is be lehet jelentkezni. Az egész hetet rajtunk kívül csak két család töltötte ott, viszont a hétvégére sokan jöttek, zömében huszonéves fiatalok.

Élveztük, hogy nem kell korán kelni (az nálunk hat óra), elég ha nyolcra lemegyünk reggelizni. Persze volt akinek a hajnali nyolc az nagyon korán volt, hallottuk az egyik nőt, amint azt mondja a konyhásoknak, hogy az ő gyerekei (már huszonévesek) nem szoktak ilyen korán kelni, elvégre nyár van, és baj lenne-e, ha csak fél tizenegyre jönnének le. Hát, nem örült a konyhás néni, mondta, hogy akkor már mindjárt ebéd, és el vannak foglalva a főzéssel, nem érnek rá kiszolgálni őket, vigyen fel az anyuka kenyeret meg felvágottat, és egyék azt. Mi vacsorához is mindig pontban érkeztünk, pedig volt egy nagy túránk, aminek a végén igen csak szedtük a lábunkat, épp csak átöltöztünk, kezet mostunk, és igyekeztünk, hogy időben odaérjünk. Mert úgy illik, és mert éhesek voltunk mint egy farkasfalka.

Ez a nagy túra egyébként nem lett volna olyan nagy, mint amilyenre sikeredett, csak az útvonal megtervezése nem sikerült a legtökéletesebbre, mivel a térkép, ami alapján elindultunk be a sűrű erdőbe, az Katámmal egyidős. A patak mentén kijelölt turistaút, ami a patakmedret több ízben is keresztezi, 40 éve tényleg ott volt, láttuk is a fákon a nyomait a régi turistajelzéseknek, csak azok le voltak festve fehérrel, hogy eltüntessék őket. Mert a turistautat több éve áthelyezték. Köszönhetően egy hatalmas esőzésnek, amitől úgy felduzzadt a patak, hogy a megáradt víz kétoldalt alámosta a parton álló fák gyökereit, és azok jobbról-balról szépen átdőltek a patakon. Nem volt ez rossz, ha át akartunk menni a túloldalra, mindenhol volt "híd", de nagyon lelassította és fárasztóvá tette a haladást, hogy minden tizedik lépésnél át kellett mászni egy állat vastag fatörzsön.

Szóval mi régimódi kirándulóként antikvár ritkaságnak számító muzeális térképpel navigáltunk, olyan modern hívságokra, mint GPS fittyet hánytunk. Persze ennek az is oka, hogy mikor indulásnál ránéztem a telefonomon a térképre, cellaadat plusz műhold alapján is azt állította, hogy mi a szomszéd falu túlsó oldalán vagyunk. Gondolom direkt ilyen vacak a helymeghatározás, az ellenség megtévesztése miatt, mint ahogy állítólag Moszkvában anyáztak régen a turisták, mert a várostérképeken minden össze volt kutyulva, hogy a CIA ügynökök jól eltévedjenek. Mi persze nem tudtunk eltévedni, mert csak az ösvényt helyezték át, a patakot nem, csak a tervezettnél lassabban haladtunk, és a végén már majdnem szaladtunk, hogy a vacsorára pontban odaérjünk.

A többiekkel leginkább az étkezéseknél találkoztunk. Mi teljes ellátást kértünk, számunkra a pihenésnek része, hogy naponta háromszor ételt tesznek elénk, és evés után csak felállunk az asztaltól, ott hagyunk mindent, más mosogat utánunk. Meglepődve láttunk, hogy a méretes étkezőben csak mi jelentünk meg ebédidőben. Persze ebben az is benne lehetett, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik vonattal, busszal érkeztek a hegyek közé (ráadásul Szegedről, ami így egy félnapos utazás volt), mindenki más autóval jött, és átmentek a környező, nagyobb városokba látnivalóért, és ott is ebédeltek. Nekünk ez furcsának tűnt, az üdülés számunkra pihenés, aminek a lényege, hogy nem csinálunk magunknak elfoglaltságot, nem utazunk, nem megyünk múzeumba, moziba, színházba, koncertre, kiállításra. Csak semmi kulturális program, éljen az édes semmittevés!

Így ebédnél csend és nyugalom volt, és reggelinél is viszonylag kómás volt még a társaság, de a vacsora az buli volt. A fiatalok átkiabáltak egymásnak az egyik asztaltól a másikhoz, és még ez volt a legkevésbé zavaró. A házaspárok társalogtak, meg beszóltak egymásnak. Mint egy Rejtő regényben, olyan értelmes beszélgetéseket folytattak, vagy kifejezetten rosszindulatúan piszkálták egymást. Mi csak akkor beszélgettünk, ha várni kellett, amíg kihozzák a következő fogást, amikor étel volt előttünk, az lefoglalta a szánkat. De a szomszédos asztaloknál akkor is ment a műsor, néha komoly erőfeszítésbe került, hogy ne röhögjük el magunkat. Tipikus volt, ahogy a férj meg a feleség azon huzakodik, hogy ki irányít, ki a főnök. Nálunk, bezzeg, ugye ilyen nincs.

Régi jó szállodai szokás szerint a szobakulcsokat öklömnyi méretű kulcstartókra biggyesztik, hogy a vendég ne felejtse a zsebében, adja le a recepción, ha elhagyja az épületet. Persze recepciós az már nem volt, így kénytelenek voltunk magunkkal cipelni a nagy bumszlit mindenhová. Az étkezésekhez is, ott díszelgett az asztalon. Valahogy rám maradt a feladat, én zártam az ajtót, én vittem a kulcsot, és az én tányérom mellett volt az asztalon. Talán csak mert nekem volt zsebem, Kata divatozott, szép, de kevéssé praktikus ruhákat hozott magával. Lehet, hogy azért, mert én voltam a kulcsember, vagy mert Kata túl nőiesen öltözött (kettőnk közül én "hordtam a nadrágot"), de a személyzet velem beszélt meg mindent, nekem szóltak, hogy egyik nap fél órával hamarabb lesz a reggeli stb.

Kata morcos is lett, elvégre ő a céges dolgozó, egy évtizeddel idősebb nálam, és mégis engem tekintettek a főnöknek. Azzal vigasztaltam, hogy talán csak mert én nagyobbra nőttem, és mélyebb a hangom, azért alakult ez így, plusz fiatalabbnak nézik a koránál, mert a színes kis ruhácskáiban, a copfjával nem látszik még harmincnak sem. Na, ettől mindjárt megbékélt, és nem nehezményezte, hogy a patriarchális szemlélet alapján nem belőle nézték ki, hogy kis családunk matriarchája lenne. Igyekeztem rendes lenni, mivel este volt már, és az ágyban beszéltünk erről, rögtön mondtam is neki, hogy lehet végig ő fölül, ha attól érzi jól magát. Közölte, hogy hülye vagyok, és magára húzott. Aztán kicsit később fölém kerekedett, majd én gyűrtem magam alá, aztán ő, aztán én..., ahogy máskor is. Mert ugye, nálunk nem téma, hogy ki irányít.