Szilvásgombóc

Kata ma főzött. Szilvásgombócot. Életében másodszor. Az előző, már jó néhány évvel ezelőtt, nem sikerült valami fényesen. Mikor szólt, hogy nézzem meg, mert nagyon furcsák a gombócai, igazából gombócokat nem is találtam a fazékban, csak fél szilvák úsztak a csirizes vízben. A mamája szerint túl sok volt a krumpli, és túl kevés a liszt a tésztában. Hát most én főztem a krumplit, épp csak pár szemet, ami a krumplinyomóba egy menetben befért. (Fecó izmozott a szerszámmal, és nyomta a krumplit.) Így már működött a dolog, tökéletesek lettek a gombócok. Szilvásak meg szőlősek, mert valahonnan Kata kapott egy fürt szőlőt, akkora szemekkel, mint egy-egy gesztenye. Fecó óhajára ezekből is került pár a gombócokba.

Teljesen jó hangulatban falatoztunk. Amíg főttek a gombócok, kavargatás közben az én Kedvesem megmacskásodott. Dörgölőzött hozzám, és dorombolt. Néztem a fazékban lubickoló gombócokat, és arra gondoltam, milyen erotikusak így, csupaszon, amíg nincs még rajtuk a morzsa bundája. (A prézli, közönségesen.) Szóval teljesen hangulatba jöttünk, már láttam a fülledt, kéjjel teli éjszakát magam előtt. Aztán minden elromlott.

Katám fürödni parancsolta Fecót, engem meg mikor kísértem volna ki a gyermeket, utasított, hogy mosogassak el azonnal. Mondtam, hogy meglesz az is, hamarost. Nem hamarost, most rögtön! Majd. Most! De nem. De igen! ... Ekkor rávetettem a pillantásomat. Azt, amelyikből a tanítványaim le szokták venni, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még baj nélkül megúszhatják. Ez egy ilyen, "van bennem türelem, meg jóindulat is, de mindkettő fogytán van már k*rvára" pillantás. Katám eleresztett valami racionalizáló érvet, hogy ennyit megérdemel a főzésért. Ez teljesen így is volna, ha miután én főzök, nem fordulna elő, hogy ott hagyja az asztalon (én legalább az asztalt leszedtem, és a mosogatóba pakoltam mindent,) az edényeket, és másnap nekem kell eltakarítani a beszáradt szutykot.

Aztán meg azt láttam, hogy a nappaliban a fotel hátáról fogta a nadrágom és a blúzom, és behajította a szobámba. De a fotel háta nem volt üres, mert az ő cuccai lógtak róla. Nem sokáig, mert felhajigáltam őket az emeletre, a korlátról csüngtek lefelé. Közöltem vele, hogy vagy nincs helye a ruhának a fotelon, akkor viszont az övének sincs, vagy van, de akkor hagyja békén az enyémeket. És talán mellőzhetné a királynői allűröket, és jobb volna, ha nem próbálna teljhatalommal uralkodni a házban. Egyrészt mert nekem bántó, másrészt meg mert ő nagyon frusztrált lesz a végén.

Ez után még elhangzott pár mondat az anyai mintákról, amiket elsajátítottam, hogy azok használhatatlanok a normális emberek között. Nevezetesen a mélységes, sőt feneketlen önzésem teljességgel elfogadhatatlan. Kifejtettem a véleményemet, hogy ő apai mintákat hozott a család hatalmi viszonyainak a rendezéséhez, csak azok nem működnek. Egy 180 centis, 90 kilós ember hatalmi szóval tud érvelni, de ha az illető épp csak egy-ötven, és vasággyal együtt sincs több negyven kilónál, akkor legfeljebb mulatságos lesz, nem meggyőző.

Ezután már az ismert forgatókönyv következett. Szemvillámok, elfordulás, a hát haragos görbülete, dühös fújtatás, ajtócsapkodás. Az erotikus töltetű gombócok ígérete semmivé lett. Ebből ma nem lesz még karmolós szex sem. Kénytelen leszek megnézni egy filmet az este, esetleg meditálni. Néha úgy hiányzik, hogy nincsen itthon egy óriási porcelán levesestál, amit ilyenkor földhöz vághatnék. Vagy a fejéhez.