Romantika

Noha már van erkélyünk, még egyszer sem álltam meg alatta, hogy szerenádot adjak a Kedvesnek. Színházba 2-3 havonta, étterembe évente 1-2 alkalommal viszem. Egy kezemen meg tudom számolni, a lassan tíz év alatt hányszor táncoltam vele házon kívül, mások előtt. Nem szoktam rózsával hazaállítani, és nem hordok a zsebeimben cakkos szélű cédulákon félig kész szerelmes verseket sem. És szerintem az sem számít szerelmi vallomásnak, ha veszekedéskor, mikor hülye picsának nevez, faarccal azt válaszolom, "én is nagyon szeretlek".

Szóval nem vagyok egy romantikus alkat, de tegnapelőtt este kicsit még nekem is erős volt, amikor odalépett a Drága, és rákérdezett, "akarsz-e ma még kefélni?". Hirtelen szólni nem, de bólogatni azért még tudtam. Mert hogyne akarnék, csak hát... A vicc jut eszembe, mikor az inszeminátor "berakja" a tehenet. (Gy.k. a "bikás ember" elvégzi a mesterséges megtermékenyítést.) Mikor végez, az állat hátranéz, és azt mondja, "no de doki, legalább egy puszit!". Persze paradox az igény, mert ez szaporítás, nem szex, viszont a mi esetükben talán nem lenne indokolatlan némi finomságot vinni a dologba.

Félreértés ne essék, van amikor én sem szeretkezni akarok, csak b*szni egyet, de olyankor, ha lerángatom a ruháit, és szétdobálom, akkor közben látszik rajtam némi szenvedély. Ha már a cickóit markolászom, miközben nevet, hogy "várjál már, had vegyem le a zoknim!", azt hörgöm válaszul, hogy "nem bírok várni, egész nap csak ez járt az eszemben!". A kamaszos kapkodást, mintegy bocsánatossá teszi a türelmetlen vágyakozás, amiből valamennyi rá is átragad.

De ez a közömbös hang! Mintha azt kérdezné, kell-e még valamit vasalni, különben kihúzza a vasalót. Mert már nagyon elege van belőle. Persze értem én, a napból van elege, nem belőlem. Abból, hogy annyi dolga van, nem győzi beosztani, mikor mit csináljon. És a PMS nem csak azt jelenti, hogy morcos lesz, hanem, hogy hamarosan jön az a néhány nap, amikor többnyire hanyagolni szokta a szexet. Még örülhetnék is, hogy lám, én is szereplek a listán: "szex Ancsával, lehetőleg még mielőtt megjön". Tehát mi legyen, kipipáljuk, vagy kihúzzuk ezt a teendőt?

Aztán Fecó húzza az időt, kiderül, a suliba kell még valami, és már tíz is elmúlt. Egyre mérgesebb, kiabál a gyerekkel, és velem is. Elmond mindennek. Vagyok én picsa, szemétláda meg rakás trágya is. Hátha felhúzom magam, összeveszünk, és akkor sztornózni lehet a programot. De bölcs belenyugvással hallgatok. Nem szerzem meg neki ezt az örömet. Így az örömszerzés nem marad el.

"Ne sokat tököljünk, mert már késő van!", morogja, mikor mellém fekszik. Csitítom, a haját simogatom. A kezemet a mellére húzza. Inkább átölelem, ringatom. Közben szidja Fecó tanárait, a szomszédainkat, a kollégáit, rokonait, barátnőit, sorra kerül mindenki, de aztán elfogynak, több embert nem ismer. Levarázsolom a bugyiját. A hálóinget és a trikót maga veszi le. Még morog egy darabig, aztán elhallgat. Ha nem volna ilyen átkozottul kemény, most sírna egy kicsit. Én álomba ringatnám és pont. De inkább nagyot fúj, és magához szorít. Én vagyok neki a Xanax. Illetve nem, mert nem lenyugszik, hanem felizgul... Aztán gyorsan, simán és mélyen elalszik. Hajnalban felébred, de megismételjük a kúrát, és visszaalszik.