2013. január 19., szombat

Santa (14. rész)

Most kihalt volt az udvar, kinéztem az ajtó melletti ablakon, nem láttam senkit. Elfordítottam a zárban lévő kulcsot, és kiléptem a kinti hidegbe. Felnéztem az égre, de csak szürke felhőket láttam, melyekből ismét szállingózni kezdett a hó. Lehunytam a szemem, éreztem a bőrömre hulló és megolvadó hópelyhek csiklandozását. A benti zuhanyzóra gondoltam, az arcomra záporozó vízcseppekre, az előttem térdelő lányra, a kezére, a szájára... Ekkor kinyílt mögöttem az ajtó, én pedig összerezzentem a zajra, mint akit rajtakaptak valamin. Megfordultam, és Nicole-t láttam kilépni.
Karját fázósan összefonta a melle előtt, toporgott, mint aki nem tudja biztosan mit mondjon, majd azt kérdezte, talán sok volt a pezsgő, és hogy hányni jöttem-e ki ide. Kezdett felmenni bennem a pumpa, megkérdeztem, hogy csak ennyi telik tőle, semmi bántóbb megjegyzés nem jutott az eszébe? Azt válaszolta, hogy dehogynem, jutott, csak nem akart az öltözködésemmel cikizni, mert az ízlésemről nem tehetek. Erre meglöktem, hogy hátratántorodott a sarokba, felléptem a mellette lévő két egymáson lévő raklapra, így már én voltam magasabb, a falnak támaszkodtam, a feje két oldalán és az arcába sziszegtem, hogy a baszogatásnak kellemesebb módját is el tudom képzelni.
Nicole levegő után kapott, de nem szólt. Nagyot nyelt, szemét nem vette le az ajkaimról. Kinyitotta száját, majd becsukta, úgy tűnt, nem tud megszólalni. Arra gondoltam, talán ez tényleg nem a szavak ideje, ezért lehajoltam és megcsókoltam. Egy pillanatig dermedten állt, aztán kinyitotta a száját és visszacsókolt. Ellépett a faltól és átölelte a derekam. A vállára csúsztattam a tenyerem, éreztem, hogy reszket. Arra gondoltam, talán a hideg miatt. Nem akartam, hogy megfázzon, ezért elhúzódtam, és mondtam, hogy menjünk be.
Elengedte a derekam, és hátralépett. Zihálva, kapkodva vette a levegőt, lehelete kis felhőcskéket formált a az arca előtt. Vonallá préselte az ajkait, a szeme is összeszűkült, biztos voltam, hogy mindjárt valami bántót készül mondani, mikor eltátotta a száját és rémülten meredt mögém. Megpördültem, és megláttam Clarát a nyitott ajtóban, aki szintén a meglepetéstől leesett állal, és elkerekedett szemekkel bámult minket. Aztán visszaugrott és az ajtót is nyitva hagyva elszaladt. Nicole felnyögött, hogy úristen, ez most mindenkinek elmeséli. Majd én beszélek vele, mondtam, és megiramodtam Clara után.
A ruhatárban értem utol, már rajta volt a kabát. Elkaptam a karját, könyörögve néztem rá. Amit az udvaron láttál..., kezdtem mondani, de a szavamba vágott, hogy ő nem látott semmit, és ha látott is volna, elfelejti, ahogy igyekszik elfelejteni engem is, hogy valaha is ismert. Azzal kirántotta a kezét az enyémből és elrohant. Tűnődve néztem utána. Biztos voltam benne, a gyóntatójának sem fog erről beszélni. Arra gondoltam, az ő kis katolikus világában nincs helye ilyesfajta fertelmes dolgoknak, és ha választhatna, inkább megvakult volna, minthogy azt kelljen látnia, amit látott. Elvigyorodtam, és visszasétáltam a terembe.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése