2013. január 17., csütörtök

Normális - nem normális

Szerintem az teljesen normális, hogy télvíz idején agy szál papucsban, bugyiban és pólóban kimegyek az udvarra tűzifáért. Mondjuk Kata sem azt mondta, hogy ez nem normális, hanem, hogy én nem vagyok az. Persze nem fejtette ki bővebben, csak felnézett a varrógép mellől, és kinyilatkoztatta fenti ítéletét. Azóta is gondolkodom, hogy az alulöltözöttségemet mint szeméremsértő cselekedetet, vagy pedig mint az időjáráshoz nem adekvát alkalmazkodást értette, esetleg ez utóbbit súlyosbítva a gyermeknek mutatott rossz példával. Vagy talán mikor kinyitottam az ajtót, a huzat meglebbentette az anyagot, amin dolgozott. Vagy fázott a háta. De nem kizárt az se, hogy észre se vette, hogy kimentem meg visszajöttem, csak gondolkodott valamin, amit még két-három hete mondtam vagy tettem, és már tökre elfelejtettem, ő meg mikor felpillantva meglátott, közölte, hogy mit gondol róla(m).
Néha nehéz rájönnöm, hogy mi a baja velem, akár a viccbeli feleség, aki az új hűtő vásárlása utáni első napon, mikor a férje hazajön, és kinyitja az vadi új hűtőt, kap egy marha nagy pofont. Benéz a hűtőbe, tényleg, nincs benne kaja! Másnap mire jön haza az ember, bevásárol. Az kinyitja a hűtőt, durr a pofon ismét. Asszony nézi, hát úristen, nincs a hűtőben sör! Másnap vesz hat sört, berakja azt is. Ember haza, nyitja a hűtőt, durr megint a pofon. Az asszony már nem bírja, kifakad: "Mi akarsz még te állat, már bevásároltam, te pedig ütsz-versz, mikor van már kaja is meg sör is a hűtőben!" Mire a pasi: "Igen, de a lámpát már megint égve hagytad benne."
Az viszont nem teljesen normális, hogy tegnap hallgatom a rádióban, Budapesten ingyenes a tömegközlekedés, mert autóval az utak egy része járhatatlan, nem elég a hókotró, hómunkásokat vesznek fel. Ma meg azt hallom, utakat zárnak le a Dunántúlon, összeomlott a távolsági buszközlekedés, lezárják a kamionok előtt a határátkelőket, tanítási szünetet rendeltek el az iskolákban. Na de nem ez a nem normális, hanem az, hogy közben itt Szegeden olyan enyhe idő van, hogy ma nem is gyújtottam be, mikor hazaértem. Mintha nem kétszáz kilométerre lennénk, hanem egy másik kontinensről érkeznének a hírek.
Aztán az sem normális, hogy a gyermek már hosszú évek óta tanulja az angolt, oviban elkezdték, aztán magántanárhoz is járt, az iskolában meg már két éve elég komolyan nyomják, a legerősebb csoportban ötös a gyermek (kitűnő volt a félévi bizonyítványa, hadd dicsekedjek vele), aztán olyan kérdése van, hogy miért van a tagadáskor egyszer didn't máskor meg wasn't. Meg dolgozatot írnak a rendhagyó igék két alakjából. Amit eleve három alakkal kellett volna szerintem megtanulniuk, akkor is, ha egyelőre nem értik, mire való. Ráadásul a gyermek fonetikusan olvassa/ejti az igealakokat. Azt mondja tanít: teacöhö, taugöhötö. Mondom jó, így írod, de hogyan ejted? Azt nem tudja, a tanár nem mondta ki, csak feladta a listát, hogy tanulják meg.
Azt nem tudom, hogy mennyire normális, ahogy a kedvelt sorozataim nézése helyett inkább angolból fordított cikket lektorálok, meg készülő regényt bétázok. A cikkel nincs különösebb baj, olvassa az ember, és ahol hülyeség van, kérdőjelet tesz, nézze meg a fordító, tuti nem az van az eredetiben, ahol meg valami csak borzalmasan hangzik, megpróbálom kitalálni, mi lehetett ez angolul, ami így fordult le,és mondok rá jobbat. A bétával vagyok kicsit bajban, mert nem tudom, jól csinálom-e. Előszörre csak elolvastam, faltam, élveztem a történetet. Aztán most lassan végigmegyek rajta, apróra megrágok mindent. De ez már sokkal lassabban megy, és számottevően kevésbé élvezetes. Lehet, hogy már elsőre is kellett volna figyelni a részletekre? Vagy akkor már elsőre élveztem volna annyira? Rutinos bétázók véleményére kíváncsi vagyok.
Az viszont gyanús, hogy kicsit sem normális, ahogy olvasom Szendi Gábor könyvét a pánikról (igen Á-I és nem I-Á a sorrend a címben), és a hiperventillációs szindróma, a kognitív pánik, a mitrális billentyű prolapszus stb. tüneteit sorra felfedezem Katán. Van a hipochondriának olyan változata, ahol az éppen olvasott betegségtüneteket nem magunkon, hanem másvalakin észleljük? :) Na mindegy, már nem is mondom ezeket Katának, mert az elsőnél kiakadt. Mikor megemlítettem a hiperventillációs szindrómát, közölte, hogy ő nem dilinyós. Mondtam, hogy ez nem elmebetegség, hanem széndioxid-érzékenység, de meg se hallotta, csak kiabálni kezdett, hogy neki nincs semmilyen szindrómája, és én vagyok a bolond, nekem vannak szindrómáim. Nem értem, mi baja a szindrómával, ez biztos valami komplexus nála. :)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése