Part Van

Kaptunk egy lasztminit meghívást a hosszú hétvégére, a változatosság kedvéért az északi partra. Ezúttal csak Katával és a csimotával. A vendéglátóink: kedves heteró házaspár, egy fecókorú gyermekkel. Nem viselem túl jól a váratlan programokat, de ez nem volt rossz. A taposómalom beindulta előtt még lazítottunk, megsétáltattuk a szoknyáinkat, barnultunk a napon, gyerkőcök összehaverkodtak, jókat ettünk, láttunk műanyag dinoszauruszokat és tűzijátékot is. A végére már kicsit sokalltam a strandolást, de vittem olvasni és írnivalót, így élveztem én is. Igazából semmi említésre méltó nem történt, egy jókedélyű vacsorából nem akarok postot dramatizálni, így megkapjátok az egyik házifeladatomat.

A Nagy Tó partja, strand. Napsütés, víz, homok. Fű, fa, árnyék. Életem Párja és Öröme homokvárat épít, én lapot tintázok. Nekik egy kisvödör hiányzik, nekem a billentyűzet. Előbbit itt is lehet szerezni kölcsönbe, nekem marad a papír. Impresszionizmusban utazom, golyóstollal festek, és nem használok jelzőket.

Behunyom a szemem, maradék érzékeimmel gyűjtöm a benyomásokat. Zsivaj. Beszédzsongásból kiemelkedő kacajkórus, szólózó gyerekvisítással. Labdák pufogása. Lábdobogás. Reng tőle a föld is alattam. Kamaszlány visítása, kamaszfiú brummogása. Ez vihog, amaz óbégat. A vízből vagy a zuhany alól jönnek, bőrükről, hajukról vízcseppek szökdösnek, s landolnak rajtam. Borzongok. A cseppek hidegétől és a kamaszlét hangulatától.

Zsírszag csap az orromba. Vagyis olaj. Fánk lehet vagy lángos. A strandpalacsintának csak megmutatják az olajosflakont. És a papíréval vetekszik a vastagsága. Vékonysága. De én pont így szerettem. Amit otthon sütnek, az nem ízlik. Aszketizmus vagy csak fösvénység, de évtizede nem ettem már palacsintát strandon.

Belefáradok az érzékelésbe és az emlékek hessegetésébe. Kár, hogy nem asszociáció a feladat. Tudatom csónakja folyton léket kap, szivárognak a régmúlt képei, merülök és már süllyedek is. Álomba. De ezt a részt hagyjuk, mert ez már nem impresszionizmus, hanem szürrealizmus.

Aztán fények játékát látom a szemhéjamon át. Aprókat pislantok. Szempilláim közt drágakövek, csillanásuk elvakít. Hunyorgok, fintorgok, kancsalítok. Eltelik pár másodperc, mire sikerül összehozni valami képet. Végül beáll a fókusz, csak a színek nem stimmelnek. Hová lettek a vitorlások, és ki tolta arrébb a napot? Próbálom megbecsülni, mennyi idő esett ki, hány órára járhat.

Az enyéim épp befejeznék a várat, ám ekkor vadkacsák rohanják le a falakat. Vagyis mégsem. Ezek nem zsoldosok, csak turisták. Nézelődnek, hápognak és odébbállnak. Ahogy mások is. Gumimatracok, úszógumik, strandlabdák hulláit cipelik. Felismerek egy krokodilt és egy bálnát is. És figurákat egy pólón. Talán tigris az egyik, vagy csak macska, és egy kisgyerek. A felirat szerint Calvin és Hobbes. Láttam őket egy újságban, ott Kázmér és Huba volt a nevük. De nem jövök rá, melyik melyik.