"Iskolába jár az egy"

Dana-dana-dan, de sok dó'ga van... Mostanában kicsit elharapóztak az irodalmibb jellegű írások. Gondoltam ma csak úgy szövegelek. Meg lusta is vagyok valami átgondoltabbat alkotni. Fáradt vagyok. Várom az őszi szünetet, mint a megváltást. Nagyon hiányoznak a hétvégék, amiken pihenés, láblógázás, lazítás, meg a dolgaim kordában tartása helyett, mostanság iskolába járok. A tegnapi napra panasz nem lehet, mert élvezetes volt (már amennyire élvezni lehet a sötét estébe nyúló tanórát egy fárasztó hét után), kommunikációról volt szó, meg a szövegek tulajdonságairól, ami hivatalból kell érdekeljen, ha már ennyit írogatok meg szövegelek mostanában. Már nagyon tudom értékelni azt az időt, amikor még főállású diák voltam, és legfeljebb a tanulás mellett dolgoztam, hogy gyarapodjak, vagy legalább szinten maradjak anyagilag. Most a munka mellett tanulok, hogy gyarapodjak, vagy legalább szinten maradjak szellemileg.

Diákként elegem volt a tanulásból. Vártam már, hogy mikor dolgozhatok végre, hogy ne kelljen folyton készülni, magolni, vizsgázni. Aztán dolgozni kezdtem, és visszasírtam a diák létet, hogy bár csak ne kéne pontosan beérni minden reggel, megtehetném, hogy lenyomom az órát és úgy döntök az első előadásra nem megyek be. Meg, hogy ne csak a munka legyen, ami eleinte nem rossz, de mikor ötödször magyarázom a háromszög szögeinek összegét, akkor az már nem olyan izgalmas. Mennyivel jobb lenne az iskolapadban ülni! Aztán visszaül az ember (persze közben dolgozni is kell), és rájön, mégse jó az annyira. Szóval ami épp van, az sose jó, mindig valami mást akarunk. Ez a szívás az életben, mondja a buddhista, hogy folyton elégedetlenek vagyunk, hiábavalóan törekszünk, mert amint elérünk valamit, rögtön egy másik dolgot fogunk áhítani.

Erről eszembe jut az "ecetkóstolók". Egy hagyományos kínai tanító festmény. Egy allegorikus ábrázolás. Három pasas áll egy hordó ecet körül, kezükben merőkanál, és kóstolják a lét. Az egyik savanyú arcot vág, a másik képe keserű, de a harmadik vigyorog mint a vadalma. Ezek hárman  kínai filozófia nagyjai, Konfucius, Buddha és Lao-ce, akik saját tanításaikat jelképezik. Az ecet a hordóban meg maga az élet. Konfucius tana azt mondja, az élet régen helyes mederben folyt, akkor még az Ég és Föld egyensúlya fennállt, az Égalatti követte az Ég törvényeit. De mára megváltozott a helyzet, eltértünk az Ég törvényétől, ez minden baj oka, hogy megromlott, megsavanyodott a régi idők bora. Buddha kesereg. Tele vagyunk vágyakkal, kötődésekkel, melyek folyamatos hiányérzetet, sóvárgást keltenek bennünk. Emiatt az élet szenvedés, mindaddig, míg ezen felül nem emelkedünk. Lao-ce viszont vigyorog mint a tejbetök. Szerinte az Eget és a Földet kormányzó törvények ma is érvényesek, megismerhetők, és alkalmazkodhatunk hozzájuk. Ebben az esetben átélhetjük a harmóniát, minden a helyére kerül, úszhatunk az árral (Flow), és élvezhetjük az életet.

A csan-buddhizmus e három látásmódot igyekszik eggyé fogni. Javasolja, hogy a tanításokat ismerjük meg, majd hagyjuk őket figyelmen kívül. A tapasztalás segítségével fedezzük fel mi magunk a lényeget, és éljük az életünket ennek megfelelően! Ami nem is olyan nagyon bonyolult dolog. Az igazság mindig egyszerű, nem azzal van a gond, hanem a mi tudatlanságunkkal. Az meg valami tibeti tan volt tán, hogy alapvetően kétféle tudatlanságtól szenvedünk. Az egyik eredendő, veleszületett, a másik meg tanult. Az első abból adódik, hogy ebbe a korlátozott létbe születtünk, a fizikai világban élünk. Behatárol minket, az észlelésünket, a gondolkodásunkat a tér és az idő. Az elsajátított tudatlanság pedig a nyelv, a kultúra, a szokások, hiedelmek, melyekben felnőttünk, és amelyeket olyannyira természetesnek veszünk, hogy nem kérdőjelezzük meg őket. Mindenfajta tanítás lényege az lehet, hogy ez utóbbi tudatlanságot eloszlassa. Az elsővel igazából nem lehet mit kezdeni, azt mindenkinek magának kell legyűrnie. Támpontokat, útmutatást kaphat, de ez akkor is az ő saját munkája lesz.

Már megint elkalandoztam. De ez egy ilyen időszak. Megyek is, nézek egy kis Dextert vagy Terra Novát, ki kell kapcsoljam az agyamat, mielőtt túlhevül.