A jó cél érdekében

Imádom, mikor a rosszindulatú gonoszságomat szabadjára engedhetem, valamilyen jó cél érdekében. Egyébként igyekszem az antiszociális késztetéseimet gátak közé szorítani, és nem feltrancsírozni másokat, de egy idő után fokozódik a vágyakozás, hogy rossz, rossz, nagyon rossz legyek valakivel. Ilyenkor tudok remekül írni. A szereplőimen kiélhetem minden kegyetlenségemet. Bajba keverhetem őket, aztán adhatok egy kis reményt, majd gonosz kacajt hallatva, végleg az örvény mélyére taszíthatom őket. Ez igazán élvezetes dolog, ennél már csak az jobb, ha a valóságban is tehetek valami ehhez hasonlót. Az igazi az, amikor egyenesen felhívást kapok rá, hogy piszkálódjam. A csúcs pedig, ha valaki megkér, hogy vele legyek kegyetlen, sőt, a végén talán még köszönetet is mond érte.

Kegyetlen nem csak saját történetekkel bíbelődve lehet az ember. Másokét olvasva is. Egy kiváló lehetőség, ha magyar fordításban olvasunk valamit. A fordítók, tisztelet a kivételnek, igyekeznek határidőre lenyomni a melót, és ami nem világos, elkenik, hogy jó lesz ez így is, vagy ha nem, akkor majd a lektor vagy a szerkesztő helyreteszi. Igen ám, de a lektorok, szerkesztők, tisztelet szintén a kivételnek, igyekeznek határidőre lenyomni a melót, és ami nem világos, azt - mondván a fordító biztos tudta miért így írta - otthagyják. Az olvasó meg ráncolja a homlokát, forgatja a szemét, fogja a fejét, hogy jajanyám, ki volt ez a műveletlen, aki ezt idehányta.

Aki szemforgatáson túl is akar valamit, az megosztja, amit talált, pellengérre állítva, no nem a fordítót, hanem az igénytelen munkát. Például a leiterjakab.blog.hu oldalon, ahol a februári (már el is feledett) leveleimben beküldött hibákat kipostolták. Ha most került sorra, el lehet képzelni, milyen bőségben kapnak anyagot. A blog neve remek, a félrefordításokat szokták lejterjakabnak hívni. Aki kíváncsi a kifejezés eredetére, nézze meg a Wikipédiában.

Másik eset, amikor valaki maga ír egy történetet, és elküldi tesztolvasásra. Úgymond "bétázásra", az írás béta verziójának tesztelésére. Ma ezt is csináltam, mikor elküldtem a megjegyzéseimet, közben érkezett a lejterjakabos levét, hogy kipostolták a réges-rég beküldött anyagomat. Talán nem véletlen, hogy pont egyidőben történik a kettő. Azzal, hogy próbaszöveg van nálam, egy fordítás, amit szerkesztenem kéne. Ha ügyes vagyok, talán szerkeszthetek egy könyvet. Ami megjelenik a boltokban, ott lesz kinyomtatva, az én szerkesztésemben. Nem egész ugyanaz, mintha én írtam volna egyet, de mondjuk ez is egy lépés abba az irányba.

Szóval a bétázás. Már most elküldtem, késő újranézni és átfogalmazni. Kicsit sem voltam kíméletes, és gonosz, nagyon gonosz beszólásokkal tarkítottam a szöveget. Ami kicsit is homályos volt, belekötöttem, amiben logikai ellentmondás volt, szinte gúnyt űztem belőle. Olyan jól esett a májamnak! És közben azzal tetszeleghettem, hogy segítséget nyújtok. Szerintem a sebészek is így élvezik, mikor operálnak. Az életmentés ürügyén felvágják valakinek a hasát és a belei közt turkálnak. A szívsebésznek a legkirályabb. Belenyúl a mellkasába, és megragadja a szívét. Megmarkolja, és érzi, ahogy dobog. Aztán leállítja. Esetleg még ki is vágja. Itt abba is lehetne hagyni, de alibiből persze muszáj javítgatni rajta, és a végén visszatenni, ezt, vagy egy másik szívet.

Rájöttem, ezért bírom én annyira Dextert. (Ma néztem meg az 5. évad végét.) Pontosan azt csinálom, amit ő. Valódi énemet eltitkolva, darabokra szedek másokat, és az egészet úgy állítom be, hogy valami jót teszek. Dex testvérlélek. Nem is értettem Julia Stilest (a filmben Lumen), hogy végül elhagyja. A butus. Pedig ezt a nőt imádom. A 2003-as csodás alakítása miatt. Nem, nem nyert. Nem a Mona Lisa mosolyára gondolok, hanem a kevésbé ismert Carolina c. filmre. Ez volt életem első feliratfordítása. Amíg dolgoztam rajta, annyit láttam és hallottam, hogy egészen beleestem a csajba. Természetesen Shirley mellett, mert őt is imádtam.

Amiért nyugodt lelkiismerettel mertem fikázni a leiterjakabon a fordítókat, hogy én nem egészen így dolgoztam. A filmben folyton vicceltek. Az egyik fickót Heath Pierson-nak hívják, és a Piersont personnak (személy, valaki) ejtik, a heath meg valami hangaféle növény. A Hanga egyébként szintén keresztnév, csak ez női. A nagyhalál meg az volt, mikor a moziban, előadás alatt gumbót zabálnak. Ennek kapcsán kénytelen voltam a louisianai konyhával, a kreol és cajun főzési szokásokkal behatóbban megismerkedni. A gumbó leginkább egy húsos, rizses lecsóra emlékeztet, de a lecsó szent dolog, ezért azt hiszem, csalamádénak fordítottam. Mindenesetre a kaland kapcsán valamit elkaptam St. Louis hangulatából, és így, mikor olvastam, az Anita Blake vámpíros történetek háttere barátságosan ismerős volt nekem.