A nagy derby

Postán voltam sort állni. Amit nem szeretek, de de tesóm megkért rá. Mert ő sem szereti. Találkoztunk, elbeszélgettük az időt, és neki még el kellett mennie egy könyvesboltba. Szóval megkért, hogy adjam fel a levelét. Elsétáltam a postára, és beálltam a sorba. Hat ablak volt, de csak kettő működött. Az egyik sor jó hosszú volt, a másik rövidebb. Beálltam a rövidebb végére, de közben gyanakodtam, hogy nem lehet véletlen, hogy nem egyenlítődött ki a két sor hossza. És valóban, meg se moccantunk. A sor elején egy idegesítő nő állt (egyik lábáról a másikra), toporgott, malmozott, a szörmekucsmáját igazgatta. Gondoltam is, mi a fenét idegeskedik, ő van soron, nem másra vár, hanem a saját dolgát intézi.

Közben a másik sor is megakad. Egy kötöttsapkás lány borítékjaira nagyon bőszen ragasztgat valamit a hivatalnok. Én a sortól nem látom a mi dolgozónkat, csak tippelni tudom a kucsmás nő toporgásából, hogyan halad. Elkezdek szurkolni a sorunknak, hogy a miénk hamarabb lépjen egyet előrébb. Egy fiatal pár áll előttem, egymás mellett, így betakarnak a képbe. De aztán a csaj a fiúhoz bújik, és meglátom az ablak mögött ülő lányt. Rajta is piros-fehér-zöld postás egyen színek, csak ő fele annyi idős és fele olyan nehéz, mint a kolléganője. Ráadásul a szemüveges tündérnek olyan a frizurája, mint egy 1920-as évekbeli dzsigolónak. Fiúsan rövid, oldalt fésülve, plusz le is van nyalva. Rögtön beleszeretek, és kettőzött erővel szurkolok neki. (Hajrá Emese!)

A toporgós nő lehajol az ablakhoz, hogy jobban értse, mennyit kell fizetnie. Hurrá, jól állunk! Aztán azt mondja, hogy számlát is kér. Pfff! Ez komoly időveszteség lesz. A másik ablaknál közben új guriga ragacsos papírt vesz elő a postásnő, mert kifogyott a régi. Aztán a kötöttsapkás is számlát kér. Hajrá, nincs veszve semmi! Közben a kucsmás rém már az aprót számolgatja, de egyet elejt, és az elgurul. Gyerünk, gyerünk, szedd fel gyorsan! Odaadja. A nyomtató mint megvadult tücsök ciripel, hányja a papírt. A nő még kézhez sem kapja a számlát, már mondja, hogy nem jó, mert tényleg a feladónak kell a számla, de nem arra a címre ami az egyik levélen volt, hanem ami a másikon. Ó, hogy az a!

Közben a másik ablaknál még zajlik a kismillió tétel összesítése. Gyerünk, újra azt a számlát! Megbeszélik, hogy melyik cégnek kell kiállítani. Szóval X.Y. Kft., Szeged? Nem, nem, a cég pesti központjának kell a számla. Mer' a feladónak lesz, mi?, anyád! Közben a másik ablaknál is megvan a végösszeg. Kinek lesz a számla? Mindkét postás gépeli a címet. A miénk megkérdi az irányítószámot. A toporgós mondja, aztán azt, hogy nem, mégsem, vagyis... egy pillanat... mindjárt megnézi. Esküszöm, rögtön elsírom magam! Ez itt most a retiküljében matat?! Aztán előránt egy borítékot, és mondja.

A másik ablaknál elhangzik a bűvös, "akkor ennyi?", majd elindul a nyomtatás. Vesztettünk! De mégsem, mert a kereplés a terem túlsó végéből hangzik fel, feláll a postás és hátramegy a nyomtatóhoz. Közben nálunk is újraindul a ciripelés! A másik már elkészült, letépi a papírt. Elsőre nem sikerül, ráfog a másik kezével is. De már indul is vissza a leporellóval! Közben mi elkészültünk, kész a számla, de a kucsmás Szörnyella nekiáll soronként átnézni. Hátha talál benne valami hibát, és akkor kér egy harmadikat. A másik postás közben visszaér.

Micsoda hajrá, tizedmásodpercek fognak dönteni! Csak a célfotó mutatja majd meg, ki lép el hamarabb az ablaktól! És akkor a másik ablaknál a postás hölgy nekiáll összehajtogatni harmonikába a leporelló csíkot. Szörnyella pedig tétovázva, mint aki nem akarja elhinni, hogy rendben van a számla, lassan lép egyet az ablaktól távolodva. Közben a másik adja kifelé a papírcsomót! És akkor egy újabb tétova lépés. Aztán a soron következő birkatürelmű fiatalember nem bírja tovább. Behajol az ablak elé, és köszön. Majd beadja a sárga csekkjét. Győztünk, győztünk! Győőőztünk!!!