Santa (1. rész)

Bob tartotta az eligazítást. Tavaly még ő is mezei mikulás volt, de a főnökség előléptette. Nem valószínű, hogy a karizmatikus személyisége, vagy a kvalitásai alapján, hanem mert miután Walter meghalt, ő volt a legidősebb. Peternek legalább valódi szakálla volt, ha még nem is teljesen hófehér, és ő nem ivott. Vagy legalább is munka közben nem. Az előszilveszter az más kérdés. De legalább nem a gyerekek előtt rókázott a szemetesbe. De annyi baj legyen, Bob is jó fej volt, és nem szűkölködött tapasztalatokban, már vagy huszonvalahányadik éve csinálta. Én akkor csak harmadszor. És valójában nem Bob miatt éreztem magam kínosan.

A mikulásság az lássuk be, kétségkívül férfi szakma. Ám a diszkrimináció árnyéka aggasztó mód vetül minden munkaadóra, ezért különösebb nehézség nélkül jutottam be annak idején, Janis néni mellett én voltam a második nőnemű mikulás a városban. De nem volt megállás, ebben az évben már négyen voltunk. Ami kellemetlen, hogy a két új lányt ismertem. Clara osztálytársam volt az elemiben. Rettentően szigorú, katolikus családban nőtt fel, mindig makulátlan ruhában (szoknyában, blúzban) járt, én meg ugye folyton fára másztam, szaladgáltam, szutykos volt az arcom, és kiszakítottam a nadrágom vagy a bátyáimtól örökölt ingeim egyikét. A másik lány, Nicole pedig egy évfolyamra járt velem a fősulin. Folyton versengtünk, kinek sikerül jobban egy-egy dolgozata, esszéje.

Bob már a vége felé járt, elsütötte Walter összes régi viccét. Elmondott minden tudnivalót. Írjuk fel a gyerek nevét is, de még inkább a szülőét, meg a mobiljának a számát és a lakcímüket. Azt is, hogy milyen ajándékot kér a gyerek, de ha valami nagyot, pónilovat, helikoptert, igazi birodalmi lépegetőt akar, azért hümmögjünk, hogy nem ígérjük biztosra. Ez volt a "DOs" lista, a "DON'Ts" kicsit hosszabb volt. Ne káromkodjunk, ne cigarettázzunk, ne fingjunk, ne böfögjünk, ne vakarózzunk, ne vegyük le a jelmezt, a sapkát és a szakállat se. Ne rémítsük meg a gyerekeket, ne erőszakoskodjunk a szülőkkel, de ne hagyjunk elveszni egy potenciális vásárlót se. Ne veszítsük el a nap végére a címlistát, ne osztogassuk szét a puttonyból az összes édességet az első órában, és akármilyen fáradtak vagyunk, ne lépjünk le este hét előtt. És öt percnél hosszabb időre ne menjünk vécére, azt is legfeljebb minden második órában.

Az arcokat figyeltem, egyelőre még mindenki piros hacuka, meg szakáll nélkül volt. Illetve Peternek és Miguelnek volt saját szakálla, de a fehér műizét nem viselte senki. (Miguel mexikói télapó volt, David fekete, Mr. Chang pedig kínai, így a rasszizmus vádja sem érhetett minket.) Clara szeme égnek fordult. Kíváncsi lettem volna, vajon imádkozik, vagy csak a pokolba kívánja a hosszúra nyúlt tájékoztatót. Nicole is a szemét forgatta. Mikor észrevette, hogy nézem, lebiggyesztette az ajkát. Nem tudtam eldönteni, hogy ez Bob előadásának, vagy nekem szól. De inkább az utóbbira tippeltem, biztosan versengeni akar velem most is. Ő akar több ajándékrendelést összeírni. Vagy kevesebbet, viszont nagyobb értékben. Ebben persze nem sokat segít majd neki, amit most hall.

Én persze tudtam volna adni neki pár tippet. A nyerő kérdés a "Mekkorát?". Kérek egy beszélő babát. Mekkorát? Kérek egy doboz LEGÓt. Mekkorát? Kérek egy babaházat. Kérek egy távirányítós autót. Mekkorát? Naná, hogy a létező legnagyobbat! És amit ne. Soha, de soha ne engedjük, hogy egy óvodáskor alatti kicsi kis tündér az ölünkbe üljön, amíg ki nem tapogattuk, hogy biztosan van rajta pelenka. Mert nagyon gáz egy egész napig pisitől csöpögő kabátban mászkálni. És az ebédszünetben a hamburgert hagyma nélkül kérjük. Mert a kicsi gyerekek még őszintén megmondják, hogy "anyaaa, menjünk már, mert a mikulásnak büdös a szájaaaa". De idővel majd ő is rájön ezekre. És ha versenyzünk, akkor nekem jobb, ha a saját kárán tanul.

Bob a végére ért, sok szerencsét kívánt, mondta, hogy igyunk még egy kis teát, aztán induljunk. Azt persze nem mondta, hogy tényleg kicsi legyen az a tea, mert ciki lesz fél óránként kibújni a jelmezből, ha folyton pisilni kell majd. A pasik persze ezen nem aggódnak ennyit. Peter például annyira nem aggódott, hogy egy laposüvegből felturbózta kicsit a teáját. Az egyik új srácnak is öntött, valami Jimmy vagy Johnny volt. Úgy tűnik a szárnyai alá vette. Ahogy Janis néni Clarát, és David Nicole-t. Ez utóbbit még értettem, mert David fekete, Nicole meg ha nem is félvér, de legalább negyed, a bőre ha nem is kávé, de tejszínhabos kakaó, viszont a szentfazék Clara érthetetlen, hogyan csapódott Janis mellé, akinek a modora érdes volt, mint egy nyugdíjas kikötői szajhának.

Persze a szíve aranyból, és biztos hasznos tanácsokat ad majd, akárcsak David. Láttam még másik négy zöldfülűt, azok is vén rókákhoz csapódtak, az első napjukon civilben lógnak majd a "mester" mellett, hogy eltanulják a "szakmát". Én persze nem kaptam "inast", pedig jó voltam, az eladási számaim és a visszajelzések alapján egyértelműen, de mégsem vettek komolyan. Talán mert az 5 láb 1 hüvelykkel nem tűntem elég "nagynak". A gyerekeknél így is magasabb voltam, és a lényeg az volt, hogy ők komolyan vegyenek. De kicsit sem zavart, hogy nem kell betanítanom senkit, mert nem igazán hiányzott volna egy kolonc a nyakamba.

A szemetesbe dobtam a kiürült papírpoharat, aztán mentem átöltözni. Akkorra már névre szóló szekrényem volt. Azzal, hogy két év után harmadszor is visszajöttem, kiérdemeltem. Igaz, csak egy alkoholos filccel volt kiírva a nevem a fémlemezből készült, ütött-kopott szekrényajtóra. A kicsi kulccsal kinyitottam és levettem a lakatot. Mikor kihajtottam az ajtót, egy közepes méretű boríték esett ki a lábam elé. A felül lévő szellőzőrésen csúsztathatták be. Kinyitottam a borítékot, és egy rénszarvasos karácsonyi üdvözlőlapot húztam elő belőle, aminek a hátoldalára egy kókuszos csokibonbon volt ragasztószalaggal felerősítve, és valaki piros tollal annyit írt rá, "Megőrülök érted!"

folytatás >>