Giccs

A fészbukon a virtuális elmegyógyintézetben a mai gyógyszeradag a giccs témája, műfaji megkötöttség nélkül. Ez annyira megtetszett, hogy két legyet akartam ütni egy csapásra, és blogpostot csináltam belőle. Módszeresen láttam a dologhoz. Először is fogtam egy papírlapot, és példákat írtam rá, hogy mi az ami nekem giccs. Kikerestem az értelmező szótárból: "Giccs: (Az irodalom, a művészet, az iparművészet terén) ízléstelenségre valló, olcsó hatású, közönséges, elcsépelt eszközökkel létrehozott alkotás.". Aztán megnéztem a Wikipédia mit ír róla. Végül összeszedtem a kapcsolódó fogalmakat: giccs vs. művészet; kultúra, magaskultúra, tömegkultúra; sznobizmus; szubjektivitás (ki mondja meg, hogy mi a giccs, és mi alapján). Aztán még agyaltam kicsit rajta. Ez az eredmény:

A giccs a művészi ellentéte. A meghatározásához azt kell megnéznünk, hogy mi teszi a művészetet művészetté. Valahol már emlegettem, hogy a művészetnek két fő összetevője van. Az egyik a mesterségbeli tudás, amit alkalmaz a művész az alkotásának a létrehozásakor, a másik pedig az a mondanivaló, amit a művel el akar juttatni a közönségéhez. Tehát művészet = szakértelem + üzenet. Ha most az egyenlet jobb oldaláról elvesszük a szakértelmet, akkor a baloldalon kontármunka, fércmű marad. Ha az üzenetet hagyjuk ki, akkor jutunk a giccshez. Ha meg se szakértelem, se üzenet, akkor kapjuk a bóvlit, amit onnan lehet felismerni, hogy akkor se kell, ha ingyen van.

Ez így egészen egyszerűnek tűnik, de a helyzet kicsit bonyolultabb. Sokszor, hogy a szakértelmet felismerjük, nekünk is értenünk kell a dologhoz. Tipikus példa, mikor alkesz betéved egy galériába és röhög az absztrakt festményen, hogy "Hát ilyet én is tudok, vazze!", ugyanakkor egy másik festő csodálja a könnyed ecsetkezelést, a színek harmóniáját, és az aranymetszés arányai szerinti tökéletes kompozíciót. Aztán az üzenet is. Ugyan vannak minden kultúrában, egyetemesen érvényes jelképek, például a kisdedet karjában tartó anya képe, de bizonyos dolgok megértéséhez háttérismeretekre van szükségünk. Ha az anya ruhája vörös, és kék palástot visel felette, akkor ez a 16. sz. óta hagyományos Mária ábrázolás. Ha Mária tart a kezében egy almát, ami kissé barázdált, akkor az egy gránátalma, ami a szeplőtelen fogantatást jelképezi. Ha a gyermek nyújtja az almát, akkor az Éva almája, a bűnbeesés almája, és a mozdulatnak a megváltás a jelentése.

Azaz a művészethez nem elég a művész, értő közönség is kell hozzá. Szidjuk a tömegkultúrát, hogy értéktelen, haszontalan, káros. De nem elég óhajtani, vagy adminisztratív módon támogatni az értékes, az "igazi" művészetet, szükség lenne a szélesebb tömegek olyan oktatására, nevelésére, hogy értő befogadói legyenek a magaskultúrának. Ellenkező esetben az csak egy nagyon szűk kör, jobbára maguk a művészek, meg a szolgaian tapsikoló, de különbségtételre képtelen sznobok érdeklődésére fog számot tartani. Mert sznob az, aki ragaszkodik a művészihez, és elutasítja a giccset, csak éppen képtelen megkülönböztetni a kettőt egymástól. Ezért aztán nem a maga ízlése, hanem a tekintélyek, a szakértők véleménye után megy.

Nem tudom, hogy igaz-e, vagy csak városi legenda az a szociálpszichológiai kísérlet, hogy a hatvanas években kiállítottak bizonyos nonfiguratív festményeket, melyekről elismerően szólt egy festőművész a tárlat megnyitóján, majd megkérdezték a látogatók véleményét is. Miután az emberek dicsérték a képeket és mindenféle magasztos eszméket, érzéseket láttak beléjük a hangzatos címek alapján, levetítettek nekik egy filmet, melyen látható, amint a Veszprémi Állatkert Böbe nevű majma dolgozik mély átéléssel a festményeken. Állítólag oltári nagy botrány lett a dologból, hogy hogyan merték becsapni az embereket. Minél jobban dicsérte valaki a képeket, azaz minél nagyobb majmot csinált magából, annál jobban háborgott utólag.

Körbejártam a lakásban, van-e nálunk giccs. Mit mondjak, találtam. Aztán elgondolkodtam azon, hogy ez baj-e? A múltkor kaptunk Katától, Fecó is meg én is, egy-egy égetett agyag medált. Fecóén egy rák látható, az enyémen egy egyiptomos pózban ücsörgő, pucérnak tűnő csaj, aki az egyik kezében valami növényt tart, ami leginkább a marihuánára hajaz. Ez az aratószűz hagyományos ábrázolása. Ugyanakkor semmilyen üzenete nincs az alkotásnak, minőségileg gyenge, tipikus tömegtermék, ami egyetlen célt szolgál, hogy pénzért rá lehessen sózni a turistákra. Még csak nem is giccs, hanem egyenesen bóvli. Most mi legyen vele? Kidobjam?

Naná, hogy nem fogom kidobni, hiszen a Kedvestől kaptam. Egyrészt jól berágna, másrészt meg számomra van üzenete, jelentése. Nem az alkotótól, hanem az ajándékozótól. Hogy gondolt rám, mikor távol volt tőlem. Ezért mint kincset fogom őrizgetni, pakolgatom évekig, amíg egyszer majd leesik és eltörik. Megpróbálom majd megragasztani, de nem sikerül, és akkor megkönnyebbült sóhajjal kidobom majd. De addig igenis nagy becsben tartom. Pedig giccs (sőt bóvli). Aztán itt van a szalvétaangyal. Fecó készítette szalvétából, színes kartonból, cérnával kötözve, gémkapoccsal (!) tűzve. Itt üzenet az bizony van, de speciálisan csak nekem szól. Másnak ez bóvli, de számomra kontármunka. Mégis, az üzenet fontossága, hogy Kiscsillagom szeret és karácsonykor meg akart ajándékozni, olyan lényeges, hogy ez is megy az agyagmedál mellé, a kincses ládikába.

Megy a ládikába, mert rendet rakok, de idáig kint volt a polcomon. Baj? Baj, hogy giccsek, bóvlik vannak szem előtt? Nekem nem. Mert nekem ezek jelentenek valamit. Sőt, ha teljesen steril módon, mint egy múzeumot rendeznénk be a házat, hogy csak védetté nyilvánított műkincsek, és zsűrizett népművészeti alkotások lennének mindenfelé, számomra az volna giccs. Mert hiányozna belőle a jelentés. A múzeumban ezek a tárgyak azt üzennék, hogy ez a kultúra, nézz körül, tanulj belőle, de itthon mit mondana? Hogy aki itt lakik nem a saját személyiségét tükrözteti vissza, hanem kizárólag olyasmit, ami másoknak (is) fontos és értékes. Azt hiszem ez meg sznobizmus volna.