Elena komentje után úgy éreztem, kell írjak az abszútumokról és a relatívumokról. Mert hajlamosak vagyunk szélsőségekben gondolkodni. Szembeállított ellentétpárokkal jellemezzük a világot. Vagy jó valami, VAGY rossz. Aztán nem tudunk mit kezdeni az ambivalens érzelmeinkkel, melyek valamiről azt sugallják, hogy az egyszerre jó is ÉS rossz is. Fekete-fehérben szemlélünk mindent, és megfeledkezünk a szürke árnyalatairól. A színekről pedig fogalmunk sincsen.
Tehát vannak abszolút dolgok, melyek önmagunkban is azok, amik. Nincsenek fokozataik. Olyan ez, mint a kétértékű logika, igaz vagy hamis, igen vagy nem. Valaki vagy él, vagy halott. Vagy elsütötted a puskát, vagy nem. Vagy terhes vagy, vagy nem. Ezeknél nincsen olyan, hogy igen, de csak egy kicsit. Aztán vannak relatív dolgok, amelyek önmagukban nem értékelhetők, hanem csak valamihez képest. Aki magas, vagy alacsony, az csak valaki máshoz képest az. Sőt, ugyanaz az ember lehet magas (a pigmeusok közt) és alacsony (kosárlabdázók közt) is. Ezeknek a dolgoknak vannak fokozataik. Kicsit fáj, vagy nagyon. Ha csak kicsit, akkor inkább elviselem, ha nagyon, beveszek egy fájdalomcsillapítót. Persze aztán bekerülök a szülőszobára, és átértékelem az elképzeléseimet a kicsi és a nagy fájdalmakról.
A kétféle dolgot súlyos hiba összekeverni. Relatívnak tekinteni abszolút dolgokat. Például azt gondolni, hogy a hűség, a becsület, a bizalom azok fokozattal rendelkező tulajdonságok. Hogy ha mondjuk nem feküdtem le valakivel, csak csókolóztam, akkor az nem is megcsalás, esetleg éppen csak egy kicsit, és az igazából nem is számít. A hiba ott van, hogy határokat, választóvonalakat akarunk húzni ott, ahol azt nem lehet. Mert ha a csókolózás nem megcsalás, akkor az érintés miért az? No de hol kell megérintsen, hogy az megcsalás legyen? Ha nem vettem le a ruhámat akkor az most megcsalás vagy sem? És ha nem vettem le, de alányúlt? Ha volt orgazmusom, akkor megcsalás? És ha nem volt, de nagyon élveztem, akkor is? Mennyire kell élvezzem, hogy az már túlmenjen a határon? Most a hegyibeszéd következik (de tényleg): "Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." Nincsen középút. Ha megtetted, megtetted. És nem kicsit, hanem igen.
A másik irányban is el lehet tévedni. Ha abszolútnak gondolunk relatív dolgokat. És ilyen a bejegyzést kiváltó bölcsesség kérdése is. Vajon csak az bölcs ember, aki egész életében bölcs, mindig tökéletes, és sohasem hibázik? Úgy vélem, igazából nem is beszélhetünk bölcs emberekről, csak bölcs döntésekről. Hogy egy adott esetben valaki bölcsen járt el. És az sem azt jelenti, hogy megtalálta a legeslegjobb megoldás, hanem csak annyit, hogy elkerülte a buktatókat, a legnyilvánvalóbb hibákat, és a maradékból választott egy elfogadható megoldást. Nem feltétlen a legjobbat, de egy viszonylag jót. Mert nem csak jó és rossz megoldások vannak, hanem azok sorba rendezhetők, a legrosszabbtól a legjobbig. Persze csak akkor világos a sorrend, ha rendelkezünk minden információval, és egyénenként változik a szempontrendszer is az értékeléshez.
Tehát nem az ember bölcs, csak a döntései. Ahogy kedvesek se lehetünk, csak egy gesztusunk, egy válaszunk, mosolyunk, pillantásunk. És hűtlenek sem vagyunk. Csak hűtlenek voltunk valakihez. Valamikor. Csaltunk, de nem lettünk csalók. Nem feltétlenül. Mert megváltozhatunk, hogy ezentúl ne csaljunk soha többé. Ha ezt így akarjuk, szándékunk van nem csalni többet, jónak lenni, akkor nem vagyunk csalók. Persze lehet, őszinték se. Magunkhoz se. Ha tudjuk, csalni fogunk, mert csalni akarunk, csalók vagyunk. De legalább magunkhoz őszinték.
Abszolútumok, relatívumok. Ezek mind a tetteinket minősítik, nem minket. Nem vagyunk se jók, se rosszak. Csak teszünk jó, rossz, részben jó és részben rossz dolgokat. De nem azért, mert jók vagyunk, így jó dolgokat teszünk, vagy rosszak vagyunk és rossz dolgokat csinálunk. Tehát semmi akadálya, hogy ha tettünk egy rossz dolgot, utána ne tegyük többé, és inkább a jót válasszuk. Nincsenek skatulyák, melyekből ki kéne törjünk. Szabadok vagyunk. És ez abszolútum. Nem lehet minket korlátozni. A lehetőségeinket, a körülményeinket igen, de minket, a döntéseinket, a választásainkat nem. Ez a szabad akarat. De ez már egy másik téma.
8 megjegyzés:
Nagyon örülök, hogy így elgondolkodtatott a kommentem :D A jó és rossz különbségén már én is sokat gondolkodtam. Hogy honnantól számít valaki jónak, és hogy van-e egyáltalán rossz ember. Én is valahol ott lyukadtam ki, hogy valójában minden ember alapvetően jó. Ez amúgy a fölvilágosodás kori ember egyik fő nézete is (pont a héten tanultam irodalomból) Ezen az abszolútumok, relatívumok dolog mondjuk még sose jutott eszembe, de van benne valami:)
Juj, erről már én is írtam régebben, de Te sokkal jobban blogra vetetted. :) Megint majdnem elmentem a témától, a fogalmazás megint lenyűgözött. :)))
répa
Elena: Hát, én alapvetően nem azt mondom, hogy minden ember jó. Én azt mondom, az emberek nem jók, nem rosszak, emberek. Ergó csinálnak jó és rossz dolgokat is, de ez nem teszi őket magukat jóvá vagy rosszá. Egy trombita képes kiadni magas és mély hangokat is. Akkor most a trombita magas vagy mély?
Répa: Inkább világosan próbáltam fogalmazni, így talán kevésbé szép a szöveg, de hát tudjuk, nem lehetünk egyszerre szépek is és okosak is. :)
Én eddig abból indultam ki, hogy kicsinek mindenkinek pozitív vágyai vannak, csak a megvalósításában tévednek el. És az emberek alap vágyaik is pozitívak. Kezdetben senki sem akar rosszat másiknak. Viszont az eszközök sokszor rosszak lesznek. De itt jobban belegondolva, lehet tévedek.
Cselekedetek alapján viszont teljesen igazad van. Már az 1 éves kisgyerekbe is bele vannak programozva a rossz tulajdonságok. (azért pont kicsik, mert ott még nagyon ösztönös viselkedések vannak)
Innentől viszont már világszemlélet kérdése. Ha a jót keresi az ember azt is megtalálja, de ha a rosszat akarja látni az is ott van a szem előtt.
Remek bejegyzés! Ezen kívül ritka példája annak, amikor a folytatás jobb, mint az eredeti. :)
Nekem könnyebb úgy szeretni az embereket, ha nem jónak meg rossznak látom őket, hanem esendőknek, akik néha jót, néha rosszat tesznek, néha talán úgy, hogy tudatában sincsenek, néha meg szándékosan, és utána meg rágódnak rajta, vagy nem rágódnak, de nem értik, hogy mások miért reagálnak így, vagy úgy.
Köszönöm a dicséretet, bár nem teljesen engem illet, ezekről a dolgokról sokat beszélgettem tesómmal, aminek az esszenciáját adtam itt közre.
Középiskolás koromban egyszer azt bizonygattam egy osztálytársamnak, hogy nincs abszolút igazság. Később rádöbbentem, hogy ez a kijelentés - ha igaz - egy abszolút igazság.
Elena - Abban igazad van, hogy minden ember alapvetően jót akar. Csakhogy saját magának akar jót. Ebben a világban ez sokszor másoknak kimondottan rosszat jelent. Esetleg az lehet minőségi különbség az emberek között, hogy ezt mennyire ismerik fel, és mennyire képesek alárendelni a saját érdekeiket mások érdekeinek.
Ez inkább abszolút egy paradoxonnak hangzik. :)
Az ember mindig jót akar magának. Az agy, mint a túlélés szerve, így működik. Persze, hogy ki mit tart jónak, abban már lehetnek szélsőségek. Jellemzően a legjobb megoldást választjuk, csak néha fals adatok alapján.
Megjegyzés küldése