2012. május 17., csütörtök

Spirituális egoizmus

Jól le vagyok maradva a blogok olvasgatásával, de szorgalmasan igyekszem behozni. Eljutottam Mikihez, akinél olvastam egy érdekeset. Elgondolkodtam, hogy vajon mi történne, ha megütném a főnyereményt. Persze ehhez nem ártana legalább időnként kitölteni egy lottószelvényt, de most hagyjuk az ilyen szőrözést a részletekkel. Tegyük fel, hogy. A pénznek különböző nagyságrendjei vannak számomra, amiket másképp tudok kezelni. Ha nyerek ezer Ft-ot, az simán megy a pénztárcába, mintha nem is nyertem volna, mert nincs jelentősége. Tízezerrel már kéne kezdeni valamit, valószínűleg költekeznék kicsit, egy könyv, valami finomság, amivel dőzsölnénk kicsit, mondjuk egy kiló eper, guriga kecskesajt, akármi. Százezer Ft. Ebből beruházás lenne. Mondjuk egy új mosógép, mert a régi kezd leamortizálódni. A maradék meg eltéve tartaléknak. Egymillió: ezt már komolyabban tervezni kéne. Nagyobb része valószínűleg kötvénybe, a maradékból meg osztogatnánk kicsit, vennénk a családtagoknak meg magunknak ezt, azt. Tízmillióból betörlesztenénk a hitelünkbe, hogy már csak nevetséges törlesztőrészlet maradjon. Ha százmilliót nyernénk, akkor bajban lennénk.
Ekkora összegen óhatatlanul összekapnánk. Először is, ha én nyerem, a felét odaadom tesómnak, kifizetem a bankkölcsönt, a maradékon risztelek Katával. Ezen persze Kata kiakad, hogy miért nem neki adtam előbb a felét, aztán az én részemen osztoztam tesómmal. Aztán jönne az a rész, hogy mindenki osztogat akinek akar. Csak amíg Katának van apja, anyja, nővére, unokahúga, unokaöccse, sógora, barátnője ezer stb., addig nekem van egy tesóm, aki ugye már kapott, és egy anyám, aki meg talán nem is kap. (Na jó, talán egy kicsit ő is.) Aztán vannak még barátok, akik szűkölködnek. De amíg egy barát egy félmillával piszok elégedett, vagy ha ellakhat egy hétmilliós, befektetésnek vásárolt lakásban, akkor imáiba foglal, addig Kata rokonai nézegetik, hogy mire elég, amit kaptak, és esetleg jutna valami szebbre, jobbra is, ha egy kicsivel többet kapnának, és egyáltalán Kata miért ilyen smucig, szóval az lenne, hogy könnyű nekem, se kutyám, se macskám, és a családja utál, mert mi dolog, hogy ő nem tud a rokonoknak eleget adni, amíg én jó dolgomban már idegeneknek osztogatom a zsét. (Egymilliárdos nyereséget meg el nem tudok képzelni, hogy azzal mit lehet kezdeni.  Mondjuk veszek egy lakatlan szigetet, vagy egy kisebb hegyet, rajta faluval, templommal, meg ilyesmi?)
Akárhogy is, a vége az lenne, hogy én milyen önző vagyok. Én meg megrántanám a vállam, hogy ja, na és aztán. Mert az önzést felvállalom. Ifjonti koromban problémám volt vele, de aztán kellő kiképzést kaptam tesómtól. Egyszer meg kéne írnom ezeket a beszélgetéseinket, Platon dialógusainak mintájára. Most nem akarom cifrázni, de a lényeg az volt, hogy az emberek elsöprő hányada önző. Többnyire az is, aki másokat tol előtérbe, az ő javukra cselekszik, mert van valami szándéka azzal, valami nyeresége lesz belőle, amit többre tart, mint azt, amit másoknak ad. Aki igazán és tisztán csak jótékonykodni akar, az úgy ad, hogy aki kapja, még csak nem is sejti, hogy kitől jött a segítség. Kevés ilyen ember van. Vagy, ha van több is, akkor nem tudunk róla, mert marad a háttérben, de a lényeg, hogy akkor sem lehet vele példálózni. És aki önzéssel vádol, az csak azt akarja kifejezni, hogy milyen mérges, amiért a saját akaratom szerint döntöttem, és nem az ő akaratának megfelelően.
Az ilyen embereket hamar le lehet szerelni. Lásd a snyícel meséjét. "Két ember utazott a vonat étkezőkocsijában. Mindkettő kért a pultnál egy-egy szelet snyícelt. (Ez valami orosz verziója a fasírtnak, egy hosszú rudat sütnek, és abból vágnak szeleteket.) A pincér lusta volt, és egy tányérra tette a két szeletet. Az egyik normális volt, a másik meg a vége, kisebb volt és égett. A két fickó csak nézett, és tologatták egymásnak a tányért, parancsoljon, vegyen, ó, nem, vegyen előbb ön, áh, csak ön után. Aztán az egyik megunta, és kivette a nagyobb szeletet. A másik háborgott, hogy ez micsoda aljas dolog volt, milyen fertelmes önző dolog. Az önzéssel vádolt fickó visszakérdezett: Miért, maga melyiket választotta volna? Természetesen a kisebbet. És? Most nem az jutott magának?" Szóval hamar kiderül, hogy a másik önzetlensége csak kamu. Ha pedig maga nem az, mi jogon kéri rajtunk számon?
A különbség legfeljebb abban van, hogy valaki jó ember, vagy kevésbé jó. Mert a jó emberek szeretik, ha másoknak is jól megy a dolga. Egy jó ember rosszul érzi magát, ha ő dúskál, míg mások nélkülöznek. Esetében az önzés azt jelenti, hogy saját magának akar jót, miközben másoknak segít, hogy elmúljonn a kellemetlen érzése. Aztán a jókon belül van még a buta meg az okos ember is. Ez olyasmit takar, hogy mondjuk a kezébe nyom-e egy tízezrest az utcán a hajléktalannak, aki valószínűleg nem szállodába megy az éjszaka, hogy egy jót vacsorázzon, megfürödjön és ágyban aludjon, hanem vesz pár üveg pálinkát, és három haverjával szó szerint halálra isszák magukat. De mindkettő csak egy kis elégedettséget, lelki nyugalmat akar vásárolni magának. Így működünk.
Nem az önzés ellen kell küzdeni, mert az többé-kevésbé reménytelen. Küzdjünk azért, hogy jók legyünk, és azt lehetőleg okosan csináljuk. És a jóságot nem szabad kizárólag másokra korlátoznunk. Magunkkal is jónak kell lennünk. A szent emberek, az önmegvalósított jógik azt hisszük nem önzők? Tévedés. Csak az ő céljaik spirituális természetűek. Nem vagyont akarnak, földet, házat, aranyat,vaskos bankszámlát, hanem lelki természetű kincseket. Nem önzetlenek voltak, ha szétosztották a vagyonukat, leprásokat gyógyítottak, koldulva, gyalogolva vándoroltak, és elvitték Isten szavát az anyagba ragadtaknak, csupán olyasmit akartak megszerezni, ami nekünk szokatlan. Jó emberek, kétségtelen, de önzők. Persze ez gátolja őket a fejlődésben, és meg kell tanulniuk úgy jót tenni, hogy annak a spirituálisan előnyös hatásairól is lemondanak, de ezt hagyjuk, ez még nagyon messze van. Egyelőre azt hiszem szép cél lehet az is, hogy az önzésnek olyen szintjére jussunk, mint ők.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Talán tisztázni kellene magunkkal miért adunk a koldusnak.
Szánalomból? Istennek akarjuk érezni magunkat? Vagy, mert rosszat tettünk, és helyre akarjuk billenteni a lelkivilágunkat? Vagy csak azért, mert adakozni akarunk?
Bármelyik is, van jogunk meghatározni, mire költheti az általunk kapott pénzt? Vagy csak addig tart a rendelkezési jogunk, amíg az a pénz a mi kezünkben van? Tételezzük fel, azt mondjuk neki, csak akkor kap, ha nem alkoholra költi. Milyen lehetőségek vannak? Vele megyünk, amíg el nem költi? Vagy hiszünk neki, és ha félóra múlva mégis kocsmában látjuk, szemrehányást teszünk? Miért? Mert hazudásra kényszeríttettük, vagy, mert emberek fölött rendelkező Istennek tartjuk magunkat?
Ha nem koldusnak, hanem pl. egy vallási szeretetszolgálatnak adunk, őt is leellenőrizzük? Mert, ha nem, akkor bizony súlyos negatív előítélet van bennünk a koldussal szemben. És, ha az van, térjünk vissza az elejére, miért adunk pénzt neki?

Martes

Anne C Oakwood írta...

Ezek lényeges és nem egyszerű kérdések. Sokan csak odadobják a pénzt, megnyugtatják a lelkiismeretüket, hogy ők tettek valamit, adakoztak, segítettek. De ez felelősséggel is jár.

Megesett, hogy két vidám fickó piára kért, és adtam nekik. De ha Fecóval látjuk az utcán az ismerős koldus bácsit, akkor nem adunk neki pénzt, hanem bemegyünk a boltba, veszünk két szelet felvágottat, két zsemlét, és csinálunk két szendvicset, amit odaadunk neki. Ez kicsit több idő és munka, de biztos nem fogja halálra inni magát miattunk.

Névtelen írta...

Mi van, ha mindenki ezt teszi? Meghízik, de szomjan hal. :)

Martes

Anne C Oakwood írta...

:))
Az Anna kút környékén szoktuk látni, vizet azt talál ott. Ha beveszi a szervezete. :) Bár meg kell mondjam még sose láttuk részegen, józan szokott lenni, és kedvesen megköszöni amit adunk neki.

Megjegyzés küldése