Délután Fecó rajzfilmet akart nézni. Ledőltem mellé, aztán szépen elaludtam. Kata már ebéd előtt szundított egyet, ki kellett pótoljuk a kurta éjszakát. Kifeküdt a hintaágyba olvasni, aztán szépen becsukódott a könyve és a szeme is. Én meg a TV előtt mentem le alfába. Szunyókálás közben meg álmodtam. Álmomban blogbejegyzést írtam. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy mi volt a szöveg, de valami a blogolásról magáról. Majdnem olyan trükkös, mint Dsuang Dszi pillangós álma Szabó Lőrincnél. Álomban a blogolásról blogolni. Azóta is töröm a fejem, hogy mit akar ez jelenteni.
Néha van olyan álmom, ami a többinél jelentőségteljesebbnek tűnik. Színesebb, valósághűbb, egy érzéklet emléke, egy illat az orromban, sajgás az izmaimban, valami átjön az ébrenlétbe. Vagy csak az érzés, hogy ez valamiért fontos. Persze arra már nem emlékszem, hogy mi és miért, és ilyenkor bosszús vagyok. Mintha elvettek volna tőlem valamit, de az emlékét is a dolognak, így igazából azt sem tudhatom, mit hiányolok. Elraboltak az ufók, kizsebeltek, és kimosták az agyam is. Legalább is az érzés olyan.
Ilyenkor gondolkodom, hogy mit akarhat üzenni az álom. Mi lehet a blogírással? Agyalok, és az jut az eszembe, hogy pont fél éve annak, hogy naponta postolok. Egy próbatételnek indult, ami elé tesóm állított, hogy képes vagyok-e, egy hónapon át minden nap írni egy blogbejegyzést. Minden áldott nap, ha esik, ha fúj. Ha ez megy, van rá remény, hogy hosszabb távon is foglalkozni fogok az írással. Nem biztos, hogy valaha fogok jól írni, de képes leszek írni, tehát nem teljesen reménytelen, hogy ezzel kísérletezzem. A feladat meg rajtam ragadt, és a hónapból fél év lett. Az álom meg talán azt mondja, hogy nézzek vissza az elmúlt fél évre, és értékeljem.
Ha visszatekintek, azt látom, hogy a blogolásból, mint eszközből, ami rászoktat a naponta, rendszeresen végzett írásra, cél lett. Ha eltelt egy nap, anélkül, hogy az írás mikéntjének tanulásával foglalkoztam volna, az különösebben nem izgatott, de a napi post nem maradhatott el. Erre mondják, hogy a szekeret fogtam a ló elé. Írok, egyre többet, de egyáltalán nem jobban. Szóval át kell gondoljam, mit is akarok igazán.
Adódna a következtetés, ha a blog már nem szolgálja a céljaim, akkor ne csináljam. De történt olyan is, amire nem számítottam, mondhatni, nem volt betervezve. Megismertem, megkedveltem embereket, akikkel a blogolás hozott össze. Mi lenne ezekkel a kapcsolatokkal, ha abbahagyom, kiszállok ebből a körből, felhagyok ezzel az "életmóddal"? Van min rágódjam, és nagyon nagy kár, hogy nem emlékszem, álmomban mit írtam erről. Lehet az sem véletlen, hogy néhány napja már volt egy ilyen bejegyzéscímem: "Hogyan tovább?" Talán, ha alszom rá, majd megálmodom a választ.
13 megjegyzés:
az almok elfelejtese neha tenyleg fizikai fajdalommal jar...
emlekszem egy delutani szundikalas kozben egyszer mindent megertettem... hogy mi es miert es hogyan... (persze ez igy olyan megfoghatatlan dolog...) aztan felebresztettek es elfelejtettem...
azota is azon kattognak idonkent a fogaskerekek es rettento mod duhit, hogy elveszett az idegszalak kozott az informacio...
angelseyes
Szerintem több következtetés is levonható, nem csak ez az egy. Teszem azt, lehet néha új célokat kitűzni - már ha ragaszkodsz hozzá, hogy célnak lennie kell (a blogoláshoz). Például, hogy a mennyiségi penzum helyett azt vállalod magad előtt, hogy akkor írsz, amikor... és itt megint lehet választani. Akár kizárólagosan, akár tetszőlegesen variálva: amikor kedved van, amikor mondanivalód van, amikor jó ötleted van stb. Nem értem, miért kellene abbahagyni a blogolást azért, mert a mennyiség nem hozta az általad elvárt minőséget. Szerintem ez egy önkéntes rabszolgaság volt, bár becsülendő produktummal. Egyfajta megmérettetés, de van másfajta is, amellyel le lehet mérni az írói hajlamot és tehetséget. (úgy vettem ki a szavaidból, hogy ez a fő cél)
A kitartás nem az erősségem, (bár a makacsságnak nem vagyok híján,) ezért a napi postolás, mint edzés, talán nem volt haszontalan. Ez az álom, lehet, butaság, de elbizonytalanított. Kínlódom az önkifejezési kényszeremmel, és nem vagyok elégedett magammal. A blogolást nem szeretném abbahagyni, de lehet nem fogok naponta írni, megvárom, amíg nem bírom már visszatartani magam a postolástól. Az is lehet, ez az egész csak egy PMS tünet, de most valahogy "elhagyott a közérzetem".
Az elbizonytalanodás nem baj, mert adott esetben előrébb viszi az embert. Gondolkodásra készteti, fejlődésre, új utak keresésére. Ez most nagyon konyhapszichológiának hangzott, tudom... De engem például három dolog tud ösztönözni: az elismerés, a kihívások és a kudarc.
Ezen most eltűnődtem, mi az ami engem ösztönöz. Legfőképp a kíváncsiság, aztán az, ha segíthetek valakinek, és persze a siker. Ez utóbbihoz nem kell az elismerés, elég, ha én tudom, hogy jó volt valami, a kudarc viszont engem nem hajt előre, sőt, ha ismétlődik, inkább eltérít. Azt mindig is tudtam csodálni, ha valaki ilyenkor megsokszorozza az erőit, és újrapróbálja. Mert ez nagyon kétesélyes, ha végül sikerül, akkor hősies kitartásról van szó, ha meg nem, akkor ostoba makacsságról.
A titok, hogy tudni kell, mikor hagyja abba az ember. Ha túl korán, akkor megfutamodott a siker elől, ha későn, akkor elvesztegetett dolgokat. Meg, hogy mibe kerül. Sokszor egy sikernek akkora ára van, hogy az már sok, csak egy ilyen csapdában van az ember, hogy nem bír kiszállni. És beáldoz olyat is, amit megbán. Mondjuk ezt ilyen karrier dologban láttam, volt akinek ráment a családja, házassága, barátai. (kicsit eltértem a tárgytól, csak hangosan gondolkodom, eredetileg a motivációkról volt szó azt hiszem)
Van egy történet Edisonról (éppen most olvastam a "Történtek hibák"-ban), hogy tízezer sikertelen kísérlete, próbálkozása után sikerült megalkotnia az izzót. Amikor megkérdezték tőle, nem sajnálja azt a tízezer alkalmat, azt válaszolta, hogy nem, mert volt tízezer útja.
Jaja, de ha mondjuk a végén nem jön össze neki, akkor most az van, hogy mekkora balfácán volt, hát megmondták neki, hogy nem fog összejönni, volt rá ezer alkalma, hogy rájöjjön, hogy nem fog összejönni, de még kilencezerszer próbálkozott a nyilvánvalóan lehetetlennel, mert nem volt képes belátni a tévedését, és mennyit időt, pénzt elpocsékolt, a nevetséges, ostoba bolondja. Szóval a kitartó, módszeres géniuszt és a megszállott, hóbortos sarlatánt csak az események kimenetele különbözteti meg egymástól. :)
Gyakorlatilag valoban csak a kimenetel fuggvenye... a kitartas nem mindig a bolcsesseggel osszekapcsolodo tulajdonsag... megjegyeznem azonban, hogy szinte az osszes zseni egyben kenyszeres elmebeteg is volt es nem a szisztematikusan konyvelesi teteleket rendezgeto fajtabol... (bar ki tudja, lehet egyszer egy konyvelorol is kiderul)... na jo pottyet talan elkanyarodtam...
angels
Igen, de ezt az elején nem lehet tudni. Edison biztos* volt benne, hogy el fogja érni a célját. A mikéntjéhez kellett a tízezer út.
* a tudásában, a tapasztalataiban, a fizika törvényeiben
És persze Edisont sarkallta az önigazolás kényszere is (erről szól az említett könyv). Nagyon sokat azért tartanak ki egy adott cél mellett sokszoros sikertelenség dacára is, mert addigra már annyi energiát belefektettek, ami disszonanciát okoz a kudarccal szemben. Ezért újra megpróbálják, csak másképp. Ez jó is, de lehet rossz is. Nyilván jó, ha közben tanulásra, fejlődésre, tanulságok levonására sarkall. És rossz, ha csak idióta mánia, értelmetlen időpocsékolás. Főleg férfiak hajlamosak erre szerintem, mármint a "csak azért is megcsinálom" öszvérmakacsságra. Egy apró példa ehhez: az utóbbi két hónapban valamiért hirtelen megromlott a látásom, és nem tudom befűzni a tűbe a cérnát. Megkértem a férjemet rá. De annak a tűnek olyan incipinci foka volt, hogy ő sem booldogult. Kb. öt perc után elővettem egy nagyobb lyukú tűt, hogy ne szenvedjen. De ő azt mondta, hogy most már befűzi,ha belegebed is. Még öt percig tuszkolta (annyi idő alatt megvarrtam volna a leszakadt csipkét a blúzon). Végül sikerült, és diadalittasan a kezembe nyomta. Ha ésszerűen áll hozzá, akkor két mellédugás után egy nagyobb lyukú tűvel próbálkozik, hiszen a varrásra tökéletesen megfelelt az is. De a férfiúi büszkeség nem hagyta magát, és inkább sokszoros energiát fektetett a dologba a kudarc dacára is. Mégsem állítanám, hogy ez megvetnivaló vagy nevetséges, sem azt hogy szamárság, mert megvan a maga értelme és célja az ilyen viselkedésnek: megoldja a problémát akkor is, amikor nincs más lehetőség (mint itt a másik tű).
Azzal nem szállok vitába, hogy ennek lehetnek beteges fokozatai, illetve lehet hasztalan.
De a te esetedben szó sincs egyikről sem.
Viszont ha kudarckerülő vagy, akkor más a helyzet.
(Itt most szakad az eső).
Angel: Jól emlékszem, hogy Einstein volt az, aki a szabadalmi hivatalban dolgozott, nem is igen felelősségteljes beosztásban, gyakorlatilag aktakukac volt, mikor a relativitáselméletét kidolgozta?
Manéla: Egyelőre még nem hagyok fel az írással, és ha valaha megjelenik egy kötetem, akkor kitartó voltam, de ha az életben nem sikerül összehoznom semmi erre érdemeset, akkor simán csak az idejét elcsesző amatőr.
Edison példája nem lelkesít, mert tízezer próbálkozás az nekem sok, a hatszázadik után habzó szájjal üvöltve összetörtem volna a kísérleti eszközöket. :)
A tűs példától megindult az agyam, szerintem ennek vannak olyan tudatalatti vetületei, amelyek miatt a pasik sosem adják fel. Adhatsz nekik egy másikat, nagyobb lyukkal, akkor befűzik mind a kettőbe, és jár a szemük, van-e valahol egy harmadik tű. :)
Bocs, az előző kétszer ment el.
Most belegondoltam, hogy engem is csak egy bizonyos fajta kudarc nem tud visszatartani. Például már évek óta folyamatosan pályáztam meg tanári állásokat, sikertelenül. Még csak választ sem kaptam, nemhogy bemutatkozási lehetőséget (pedig több mint tízéves szaktanári tapasztalatom van és egyéb vonzó kvalitásaim). Az elhivatottságomnak köszönhetően most szeptembertől félállásban taníthatok. A sokéves kitartásom azért nem volt elmebetegség, mert most félig beért a gyümölcse? És ha csak öt év múlva érném el a célom? Mikor kellene feladni a terveimet? Nyilván mindenkinél másutt van a határ, ezért ítélünk valakit kitartónak, mást meg bolondnak.
A legtöbb dologban viszont pragmatikus vagyok, tehát nem ölök felesleges energiát, amint észreveszem, hogy az adott célt _úgy_ nem fogom elérni. Akkor foglalkozom mással. Pl. ha én szexelni akarok, a férjem meg nem, akkor már van annyi tapasztalatom, hogy akkor sem lesz szex, ha hirtelen Salma Hayek lennék, ezért nem próbálkozom más praktikákkal feleslegesen, hanem pl. olvasok vagy beszélgetek mással, vagy mást csinálok a férjemmel, amihez viszont kedve van.
"akkor simán csak az idejét elcsesző amatőr". Ez nem igaz. Ha ezt állítod, akkor szinte semmibe veszed az olvasóidat, akik értékelik az írásaidat. Azt mondod ezzel, hogy az nem volt érték, nem volt elégséges cél.
Persze, ha tényleg a világhír a cél, akkor a blog elhanyagolható, és mi kísérleti egerekként megkaptuk a szellemi táplálékunkat.
Igen, jól látod, most a sértődöttségemmel manipulállak, hogy más meggyőződésre bírjalak.
Ez már majdnem olyan, mint amit Dinától nehezményeztél: hogy miért csak a haveroknak akar megfelelni. És te miért csak a megjelent kötet olvasóinak? Mintha az egy kiemelt réteg lenne hozzánk képest. Vagy pedig nagyon félreértelek. (azt megértem, hogy publikált könyv nagyobb elismerés, mint egy közkedvelt blog - bár maga a publikálás ténye nem biztosíték arra, hogy minőséget adott ki az író a kezéből, elég körülnézni a könyvpiacon)
Igen, a titok ott van, hogy felismerjük, mikor reménytelenek az erőfeszítések, és mikor van még esély.
Az "olvasóimat" én mindennél többre tartom, függetlenül a publikációs formától. De idézőjelbe kell tegyem a szót, mert úgy néz ki, mint ha tudomisén mekkora tömegről lenne szó. És vannak kétségeim a az élvezet mértékével kapcsolatban is, amit nyújtottam. :) Mivel még kötetről szó sincs, a blogom olvasói a kizárólagos "olvasóim" tehát szó sincs lebecsülésről. És én nem válogatok. Én mindenkinek tetszeni szeretnék, ami ugye eleve lehetetlen, ilyet még nem írt senki, de a törekvést nem akarom kevesebbre korlátozni. (Nagyot kívánni azt tudok.) Amiért nyivákolni kezdtem, hogy pillanatnyilag Makó-Jeruzsálem viszonylatban látom az óhajaim és a realitást.
Megjegyzés küldése