N2-A

Sötét éjszaka volt. A hold még alacsonyan járt, és a párás levegő elhomályosította a csillagok fényét. A kőkatlanban szinte sírmélyi sötét honolt. Furcsa egy hely volt. Alapja hatszögletű, és majdnem függőlegesek a falai. Mint egy gigászi méhsejt, olyan volt a hatalmas kürtőszerű akna a hegy oldalában. De kelet felé nyitott volt. Keskeny hasadék csatlakozott hozzá, mintha valaki egy óriási késsel hosszában kijáratot nyitott volna a völgy felé.

<< előzmény

Tulajdonképpen ez is történt, a késtől eltekintve. A gyanúsan szabályos képződményt nem a természet hozta létre. Valamikor követ fejtettek itt, a környező terület környezettudatos gazdájának építkezéseihez. Nem akart feltűnő sebet ütni a tájon, ezért így alakíttatta ki a kőfejtőt. Aki nem pont felette repült el, észre sem vette. Semmi jel nem utalt bányászati tevékenységre. Még a kövekből rakott széles szekérutat is levélszőnyeg borította, csak egy furcsán kanyargó nyiladéknak tűnt a fák közt.

Ezen az elfeledett úton halvány fény imbolygott. Egy csuklyás köpönyeget viselő sötét alak óvakodott a völgyből felfelé. Léptei neszét alig hallhatóvá tompította a nyirkos avar. Kezében leárnyékolt viharlámpást lóbált. A táncoló fénytócsa éppen csak a lábai előtt világította meg a talajt. Mikor a hasadékhoz ért, megállt és fülelt. Lámpáját megemelte, és belefújt a szellőzőnyílásába, hogy eloltsa a lángot. Még egy percet várt, mielőtt elindult volna az árnyékba olvadva, nesztelen léptekkel, láthatatlanul.

Ahogy beljebb ért, a sziklákon halvány fény derengett. A katlan közepén kicsi tűz égett, annak a fénye világította meg a falakat. A lopakodó mélyebbre húzódott az árnyékba, és még óvatosabban haladt befelé. A hasadék szájánál megállt és figyelt. A tűz mellett ült valaki, szintén csuklyás köpenyben, az arca árnyékban. A tűz felett üst lógott, melyből gőz szállt fel. Oldalt egy zsák hevert, mely mintha mozgott volna.

Egy púp haladt ide-oda a durva szövésű anyagon. Egyre közelebb ért a zsák szájához. Egy béka bukkant elő. Az állat meglepetten pislogott a tűzbe, majd egy hatalmas ugrással a sötétség felé vetette magát. Ám röptének íve megszakadt. Ahogy a legmagasabb pontra ért, megragadta egy kéz. Hosszú körmű, ráncos ujjak fonódtak köré. A kéz a csuklyához emelte. Ahogy fordult, a tűz fénye megvilágította az alak arcát. Ezernyi barázda közül göcsörtös orr emelkedett ki, a hegyén szőrös bibircsók. A cserepes ajkak közül sárga fogak villantak elő. Olyan zaj hallatszott, mintha fémtányér szélén reszelőt húzogatnának, majd egy cuppantást követően halk suttogás kélt:

– „Legelőször buta béka, te kerülsz be a fazékba.”

A banya megemelte a fedőt, és az üstben fortyogó lébe dobta az állatot. Visszatette a fedőt, és egy fakanállal lenyomta, nehogy az állat lelökje és kiugorjon, majd a hasadék felé fordulva belekiáltott a sötétségbe.

– Cardélia drágám, igazán foghatnád a fedőt, amíg megpucolom a gyökereket!
Szitkozódás volt a válasz, majd kivált az árnyékból az első alak, és a tűzhöz csoszogott. Leült egy lapos tetejű kőre, egy rongyos batyut ejtett a lábához. A viharlámpása mérgesen összekoccant benne a kicsi bográccsal.

– Ugyan, ne mérgelődj! – mondta a korábban érkezett. – Teljesen nesztelenül lopakodtál ide. Csak ha nem akarod, hogy észrevegyenek, máskor kevesebb fokhagymát egyél indulás előtt.

Cardélia nem szólt semmit, de békülékenysége jeleként elővette bográcskáját, és vizet hozott benne a katlan végében lévő medencéből, ahol összegyűlt az esővíz. Társa közben céklát, zellert és krumplit vett elő a békás zsákból, egy öklömnyi kavicsot tett az ugráló fedőre, és nekiállt zöldséget pucolni. A gumókat nem hámozta meg a görbe pengéjű kacorral, csak lekapargatta róluk a föld nagyját, majd átadta őket társának, aki leöblítette azokat a vízben.

Békés egyetértésben tisztították és aprították a zöldségeket, mikor halk zajt hallottak a hasadék felől. Felkapták a fejüket, füleltek, és mikor a motyogás is elért hozzájuk, cinkosan összemosolyogtak. Most Cardélia volt, aki belekiabált a sötétségbe.

– Cessi aranyom! Középen gyere, ott simább! Nehogy nekem eless!

Kacsázó léptekkel egy harmadik árny csatlakozott hozzájuk.

– Manci! Cardélia! Micsoda meglepetés – mondta, és nehézkesen letottyant velük szemben a tűz túloldalára. Nagyokat fújtatott és a homlokát törölgette. Hátravetette a csuklyáját, és legyezni kezdte magát a kezével. – De kimelegedtem. Öreg vagyok én már az ilyen kirándulásokhoz. – Ezen kuncogott egy kicsit, mert hármójuk közül ő volt a legfiatalabb.

Ahogy elvette a kezét, a tűz megvilágította az arcát. A bal fele teljesen normális volt, mély ráncok barázdálták, anyajegyek, májfoltok és szőrszálak mindenütt, de jobb oldalon feszes, üde és hamvas rózsaszín volt a bőre. A másik kettő egyszerre szisszent fel.

– Auu, drágám! Mi történt veled?!

– Semmi vészes, csak bájitalt főztem. Kicsapott a százszorszép párlatának a gőze. De már nem fáj. Csak még húzódik.

Cardélia szó nélkül a batyujába nyúlt. Rozsdás bádogtégelyt húzott elő belőle. Lepattintotta a fedelét, és Cessi felé nyújtotta a benne lévő áthatóan büdös, takonyszínű masszát.

– Beléndek és bürök varjúhájban. Ez jót tesz.

Cessi felkente az arcára az undorító kencét. Amint eltűnt a zsíros csillogás, beszívódott a krém, a bőre elszürkült és petyhüdtebbé vált.

– Köszönöm, máris jobb.

Visszaadta a tégelyt, és laposakat pislogott az üst felé. Manci elértette a pillantását, és bólintott.

– Tiéd lehet. Tudod, hogy csak az íze miatt teszem bele – mondta, majd félretette a fedőt. Megvárta, míg Cessi kihalássza a békát, és Cardéliával elkezdték bedobálni a felaprított zöldséget. Fejcsóválva nézték, ahogy társuk felemás arcán gyermeki örömmel ide-oda dobálja a gőzölgő dögöt, és fújkodja a tenyerét. Visszakerült a fedő, és halk zörgéssel táncolni kezdett, ahogy ismét forrásba jött a főzet. Csendesen ültek, bámultak maguk elé a lángokba. Csak a cuppogás és a csámcsogás hallatszott, ahogy fogyott a hús a béka csontjairól. A csontok sorra a tűzbe repültek, szikrákat szórva, melyek kanyarogva szálltak felfelé a füsttel, és beleolvadtak a csillagok tengerébe.

folytatás >>