Harcművészet filmen

Megnéztem a Red Cliff (Chi bi) c. John Woo filmet. Illetve azt hittem, hogy ezt nézem, magyar szinkronos változatban. De nem. A filmnek van egy második része is. Gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt, a csatára készülődés közepén. A történet íve, a lezárás, csak együtt áll össze, gyakorlatilag egy filmről van szó, csak két darabban van. Mivel a kettő összesen majdnem 5 óra. A magyar szinkronos verzió 2 és 1/4 óra körüli, egy olyan vágott verzió, amit a két filmből raktak össze, az anyag több mint felének kivágásával.

Nagy csalódás volt, hogy lerövidítették, kihagyták az elgondolkodtató és a csak szimplán szép, vagy szívhezszóló jeleneteket. A látványos csaták maradtak, bár azok sem teljes terjedelmükben. Csináltak egy holivúdi mintájú valamit, ami a szemnek csemege, sőt, csillan is benne azért valami, de amitől az eredeti igazán szép volt, azt kiirtották belőle. Amikor azt látnánk, hogy a katonák is emberek. Szeretik a szépet, elgyengülnek, barátkoznak. A filozófiai mélység, ami azt mondja, a háború borzalmas, és a hatalom megszerzésének vágya nem igazolhatja, csakis a civil lakosság életének, sorsának védelme. Ez mind odalett. Majdnem teljesen. Így valami hiányérzetet kelt a film, ami a teljes mű megtekintéséért kiált.

Manapság a filmekben a látvány(osság) dominál. Ami más értékeket is felmutat, az többnyire rétegfilm lesz, kisebb érdeklődést és bevételt generálva. A harcművészeti témájú filmek tele vannak akrobatikus akciójelenetekkel, statiszták tömegeit felvonultató csatákkal. (Bár manapság számítógéppel olcsóbb a tömegjelenet, mint a rengeteg statiszta jelmeze és napidíja.) Aki a harcművészetek lényegéről akar valamit látni, ráadásul művészi tálalásban, az kénytelen fél évszázaddal régebben keresgélni. Nekem nagyon bejönnek a régi, fekete-fehér japán filmek. Kettőt is láttam mostanában, ami megfogott.

Az egyik egy klasszikus. (Persze ezek a filmek ma már mind azok.) A "Harakiri". A zárójelenet kivételével még csak kardot sem vonnak. Szinte végig azt látjuk, hogy szamurájok térdelnek a földön, és beszélgetnek. Megelevenednek a történetek, amiket elmesélnek. A film a tisztességről, a becsületről szól, a Busidóról, és az abban magasztalt erények hanyatlásáról. Habár kevés az akció, a történet végig érdekfeszítő. A dráma hatásos módon van tálalva. Noha lassan zajlik minden, nyugodtan, mégis folyamatosan jelen van a feszültség. Tudjuk, hogy valaki biztosan meg fog halni. De akkor is kíváncsiak vagyunk a körülményekre, mert azok messze nem mellékesek. Talán pont ez a Busidó lényege.

A másiknak (Samurai Rebellion) a rendezője szintén Masaki Kobayashi. Talán ő nem annyira ismerős, mint az egyik színész: Toshiro Mifune: Láthattuk olyan híres művekben, mint "A hét szamuráj", Kuroszava filmjeiben, mint például "A vihar kapujában" vagy "A véres trón", az egyik Zatoicsi filmben, a "Vörös nap"-ban Charles Bronsonnal, és a "Shogun"-ban ő volt Toranaga nagyúr.

Ez a másik film annyiban hasonlít az előzőre, hogy itt is csak a legvégén vannak harci jelenetek. A feszültség fokozódását a családtagokat összekötő szeretet és kötelesség elleni külső fenyegetés növekedése, és a becsület diktálta reménytelen küzdelembe való elkerülhetetlen belesodródás gyorsuló irama biztosítja. Itt is azt látjuk, hogy a magas rangú, vagyonos elöljárók semmibe veszik a Busidó elveit. Aki viszont szegény, elveszíti a szeretteit, annak nem marad mása. Semmi egyéb, mint a becsülete, a tisztessége, az elvei. Melyekhez vagy ragaszkodik, akár az élete árán, vagy pedig annál is többet veszít.