Sárkányos mese - 2. rész

Sárkányunk szépen beilleszkedett. Az túlzás volna, hogy az emberek szerették, de megszokták. Időnként egy-egy tehén odalett, de különösebb gondot nem okozott, így egész jól elviselték. Ez a helyzet akár az idők végezetéig is így maradhatott volna, ha a sárkányban nem támad fel fajtájának természete. Nyugtalan lett, és az erdőmélyi fészke helyett új tanyát keresett. Egy sziklaomlásoktól elzárt völgybe költözött a hegyek közé. Ez kicsit javított a kedélyén, de továbbra is valami furcsa sóvárgást érzett. Először nem is tudta mi hiányzik neki, de aztán ráébredt. Kincsekre vágyott.

<< előzmény

Kincsekre bizony! Legfőképp aranyra. Hanem a sík tanyáin, a falusi portákon ilyesmit nem talált. Drága holmik csak a fallal körülzárt városokban, tornyokkal, bástyákkal erődített várakban fordulnak elő. Így hát korábbi szokásával szakítva, ezeket a helyeket is elkezdte "látogatni". Hanem az arany a tehénnél keményebb diónak bizonyult. Már nem dühös falusiakkal volt dolga, hanem képzett katonákkal, elszánt zsoldosokkal. Néhányszor fájdalmas sebeket szerzett, mire megtanulta, hogy bár nagy és erős, nem árt, ha vigyáz magára. Attól fogva jellemzően az éjszaka közepén érkezett. Lyukat vágott a paloták, katedrálisok tetejébe, összeszedett annyi drágaságot, amennyit csak tudott, és elszelelt.

Előbb szigorú őrséget rendeltek el a városok helytartói, a szenátusok, és a várurak. De a sárkány testileg érettebb lett, és kifejlődtek a tűzokádáshoz szükséges szervei. Az egyik várban a kettőzött őrség bekerítette, és számszeríjakkal kezdte el lőni. Ez úgy felbosszantotta, hogy magáról megfeledkezve, tűzmirigyeinek teljes termését rájuk fújta. Ezután jó öt percig egy gyufaszálat is csak segítséggel tudott volna meggyújtani, de erre órákon át nem volt szükség, mert a környező épületek is tüzet fogtak, és egész hajnalig eltartott, mire porig égtek.

Az esetből mindenki tanult. A sárkány óvatosabb lett, rablás előtt felderítést végzett, körbeszimatolt, és odafigyelt arra, mekkora lángot fúj. Bár ez utóbbira egyre ritkábban került sor. A emberek rájöttek, ha felbosszantják, a végén nagyobb kárt okoz a tűzzel, mint amennyi az elrabolt arany értéke. A fegyveres ellenállás helyett inkább rászoktak arra, hogy aranyukat a legmélyebb kazamatákba, hegyek mélyén lévő kincseskamrákba rejtsék. Miután az egyik kisebb királyság uralkodójának az éppen viselt ünneplő koronája is rablás áldozatául esett, és csak a véletlenen múlt, hogy nem veszett oda a koronájával együtt a feje is, elterjedtek a rézből készült ékszermásolatok. Az eredetiket jól őrizték, és csak a titokban megtartott esküvői, koronázási, stb. szertartásokon használták.

A sárkány kénytelen lett a kulturális értékek felé fordulni. Műalkotásokat és kódexeket kezdett el gyűjteni. Ennek következtében az egyik kolostor könyvtárában a szerzetes atyák figyelmen kívül hagyva a felebarátjuk szeretetére szólító tanítást, megpróbálták megmérgezni. A büröklével átitatott, arzénnal bedörzsölt és gyilkos galócával töltött tehéntől nagy baja nem lett, az csak "enyhe" hasmenést okozott neki. Tartózkodnék az eredmény részletes ecsetelésétől, csak annyit mondok az esetről, hogy a szerzetesek, miután feltakarították a kőpadlót, elhatározták, hogy soha többet nem próbálkoznak ilyesmivel. Hamarosan divatba jöttek a falfestmények és a sziklafeliratok. Azokat ugyanis nem olyan könnyű ellopni.

A méreg nem ártott neki, viszont a könyveket nehezen tudta megemészteni. Ezt nem szó szerint kell érteni. Említettem már, hogy meglehetősen kíváncsi volt, ezért rákapott a könyvek olvasására. Miután az egyiket sikerült szétszaggatnia, megtanult a karmaival óvatosan lapozni. Innentől kezdve, falta a könyveket. (Ezt ugye már említettem, hogy nem szó szerint kell érteni.) A különböző szent könyvek kevéssé mulattatták. Némelyik exegétikai művet kifejezetten altatószerként használta. Viszont a jogi szakkönyvek felvillanyozták. A perbeszédek egyik híres gyűjteményéből kívülről megtanult pár passzust, annyira megkapónak találta őket. De leginkább a trubadúrok munkái bűvölték el. A szerelmi líra gyöngyszemei még könnyet is csaltak a szemébe. Ezzel később megtanult vigyázni, ugyanis az egyik könnycseppje, amivel egy közepes boroshordót színültig lehetett volna tölteni, egyszer eláztatott egy szépen kalligrafált virágénekes könyvet.

Ettől kezdve sokat sóhajtozott, gyakorta motyogott magában verssorokat, és egyszer még el is tévedt. A nyílt óceán felett eszmélt, és két napjába telt, mire megtalálta az utat hazáig. Kótyagos volt, és szétszórt, csapongó, mint egy marék pillangó. Egyszer még egy ártatlan sziklát is ízzé-porrá zúzott. A betűvetéssel komoly gondjai voltak, mert túl nagy volt a mancsa a tollhoz, és a szuszogásától folyton beleszáradt a tinta a tintatartóba. Végül azt találta ki, hogy a karmaival kőbe karcolja a betűket. Egy szegény sziklára írt szonettet. Érezte, hogy egy sárkánynak azért ez ciki, és nem is volt elégedett a rímekkel, ezért bosszankodva megsemmisítette a szöveget, az adathordozóval egyetemben.

Mérgelődött, bosszankodott, aztán ábrándozott, tűnődött, majd ismét haragra gerjedt, végül elhatározásra jutott. Tervszerűen berepülte az általa ismert vidéket. Szemrevételezett minden várat és kastélyt. Nem tudta, hogy pontosan mit keres. Illetve azt igen, csak azt nem, milyet. Vizsgálta az épületek díszítését, és különösen a falak közt található kerteket, lugasokat. Az egyik hely különösen megtetszett neki. Liliomok és bazsarózsa helyett galagonya és hibiszkusz uralta a sétautak szegélyét, melyek a szokással ellentétben nem egyenesek voltak, hanem kanyarogtak, és márvány helyett csiszolatlan gránittal voltak kikövezve. Középütt pedig volt egy szökőkút, aminek a medencéjéből egy éjszaka jót ivott. Ez sokat nyomott a latban. Egy verőfényes napon, az egyik alacsonyan szálló bárányfelhő mögül még leskelődött kicsit, mert már rászokott az óvatosságra, majd megtette, amit eltervezett.

folytatás >>