Ameddig ellátott, a mederben, a kövek közt mindenütt vértek darabjai fénylettek, díszes ruhák foszlányai tarkállottak. És csontok. Napszítta, fakó csontok hevertek szerte-szét, iszonytató mennyiségben. Sokkolta a látvány. Mintha az ősidők legendás háborúinak valamely csataterén járna. Mellkasát összeszorította az indulat, a mértéktelen és indokolatlan pusztítást látva. Mennyi jó vitéz! Micsoda szörnyeteg! Percek teltek el, mire felocsúdott. Meghúzta a kantárszárat, sarkával bökött egyet a ló oldalán, hogy indulásra ösztökélje.
A meder mellett a nagy fűben léptetett, nem volt kedve a maradványok közt haladni. Éberen figyelt jobbra-balra, időnként megállt, belehallgatott a szél zúgásába. A ménes dobogása elmaradt mögötte, kihalt némaság ült a tájon. A patak ágya egy sziklaszorosba húzódott. A túloldalán széles perem futott a meredek fal tövében. Hogy azon haladhasson, át kellett kelnie a vékony vízfolyáson. A mederben egyszer csak megállította a lovát. Lecsúszott a nyeregből, és az egyik csonthalomhoz lépett. Figyelmesen megszemlélte, majd lábával belé is túrt. Lócsontok voltak, sőt egy félszarvú tehénkoponya is előkerült. Járkálni kezdett, alaposan szemügyre vette a csontokat. Nincs itt egy sem, ami embertől volna? Ám akkor meglátott az egyik sziklán, egy komplett emberi kart. Illetve csak ami maradt belőle. Lóra szállt, és felkaptatott a túlpartra. Elindult a szorosba befelé.
A csontok feljebb sem fogyatkoztak. Fegyvereket, páncélt, sisakot is látott eleget, fél pár csizmákat, tarisznyákat, őrületes rendetlenségben, mintha egy tébolyult forgószél egy királyi székhely éves nagyvásárát röpítette volna ide. Miután alaposan összetört és összekevert mindent és mindenkit, amit és akit ott talált. A szoros hamarosan kiszélesedett, és óriási, lépcsőzetesen emelkedő falú sziklakatlanná tágult. A túloldalon vékony vízesés bukdácsolt alá a sziklafalról, majd keresztülfolyt a gigantikus amfiteátrumon, hogy a szoroson át távozzon. A vízesés körül, a porló vízcseppeknek köszönhetően buja vegetáció tenyészett. Távolabb azonban meglehetősen kopár volt minden. A gyér fűcsomók közt kikandikált a szikla. Elindult a zöld irányába.
Ahogy közelebb ért, látta, a permetező víz körül a sziklafalat sűrű, tömött moha borítja. Az aljában pedig hatalmas, sötét lyuk tátong. Meghúzta a kantárszárat. Nem akart nyílegyenesen belovagolni a nyíláson, félkörben került egyet. Leszállt a lóról, és egy jó erős bokorhoz kötötte. Nem akarta, hogy elszaladjon, ha valami megriasztaná. A nyeregkápáról leakasztotta a hosszú lándzsát, és a nehéz bárdot. A százfogúak megtanították, hogy a kard nem igazán praktikus a páncélozott bőrű szörnyek ellen. A kettős fejű, súlyos bárdot a hátára akasztotta. A négytenyérnyi kifent fém páncélként óvta a lapockák magasságában. Vértet nem viselt, csak egy láncinget a köpönyege alatt. Fontosabbnak tartotta a könnyed mozgást.
Két kézre fogta a lándzsáját, csavart egyet a nyélen, hogy biztos fogás essen rajta. Egy rövid mondatot szánt Istennek, kezébe ajánlva lelkét, majd a barlang szájához óvakodott. A falhoz tapadva belesett. Várt, amíg a szeme hozzászokik a sötéthez. Sima, félkörívben boltosuló falat látott. Úgy tűnt, nem természetes járatról van szó, vagy pedig azt utólag nagyobbították meg. A talaj is egyenletes volt, a közepén kissé kijárva. A lándzsát szorosan markolva beljebb lopakodott. Szeme egyre jobban alkalmazkodott a félhomályhoz. Nem volt teljesen sötét, mert előrébb, mintha derengett volna valami fény. Egy kőhajításnyit haladhatott, amikor egy hatalmas csarnokba ért. Ennek a tetején, óriási kerek nyíláson át áradt be a fény. Még növények is voltak a barlangban. Távolabbról vízcsobogást hallott. Ámulva nézett körül, mikor rádörrent egy hang, "Hát te mi a frászt keresel itt?!"
2 megjegyzés:
Hát igen, tényleg profin tudod elhelyezni a "folytatás"-t.
Csak, hogy visszagyertek a folytatásért is. Így csinálják a brazil tévésorozatokban is, nem? :)
Megjegyzés küldése