Hátraperdült, és maga elé rántotta a lándzsát. Térdét rogyasztotta, előrehajolt, és vállai közé húzta a fejét. Így várta az ellenséges rohamot. Mindezt reflexszerűen, gondolkodás nélkül. Eltelt pár pillanat, amíg leesett neki, hogy a gyönyörű, női alt, amit hallott, nem származhat a sárkánytól. Aztán megpillantotta a fehérbe öltözött, törékeny alakot is. Leengedte a fegyvert, és közelebb lépett hozzá. "Te vagy Pisztácia?", kérdezte, érezhető megkönnyebbüléssel a hangjában.
"Nem, én a sárkány vagyok", volt a válasz, de nem törődött a kötekedő hanggal, annyira örült, hogy épen és egészségesen megtalálta a királylányt, és úgy tűnik, a sárkány sincs a közelben. Mivel adott a formaságokra, féltérdre ereszkedett, és bemutatkozott: "Szép királylány, nemes lovag vagyok, a nevem Kóbor. Atyád kérésére, kit olthatatlan bánat emészt, jöttem, hogy kiszabadítsalak fogságodból, és hazavezesselek szerető karjaiba."
Pisztácia az ajkát biggyesztette: "Szép kis lovag, mondhatom! Még egy tisztességes páncélra sem telik neki." Földet seprő uszályát maga után húzva, körbejárta a féltérden álló ifjút. "Vacak duma, vacak ruha, vacak fegyverek. Úgy vélem, atyám szerető karjai helyett, a te pénzsóvár markodba sétálnék bele. Sétálnék, mert gyanítom, gyalogolnom kéne hazáig. Szerintem nincs neked még egy nyamvadt lovad sem. Tudod mit? Inkább maradok a sárkánnyal."
Kóbor kissé összezavarodott. Nem egészen így képzelte a találkozást a királylánnyal. De aztán arra gondolt, a hosszú fogság biztosan kikezdte a lány idegeit. Az meg egyenesen a Stockholm-szindróma tünete, hogy ragaszkodik elrablójához. Viszont ki tudja, mennyi idejük van, mielőtt visszatér a sárkány, ezért felpattant, megragadta a lány kezét, és az akárhogy ellenkezett, kivonszolta a barlangból.
Pisztácia, mikor meglátta a lovat, ismét előadta a hisztit: "Ez a gebe tiszta por! Csak nem gondolod, hogy ebben a fehér ruhában felülök rá?!" Kóbor remegni kezdett az idegtől. "A fene ezt a hibbant tyúkot!", gondolta. "Mindjárt itt hagyom. Tőlem aztán itt várhatja ki, amíg nyugdíjba megy." De aztán vett egy nagy levegőt, és higgadtan kérlelni kezdte: "Ugyan már, királylány! Jó atyád nagyon vár haza! És minden bizonnyal, szívest-örömest csináltat neked egy egész szekrényre való hófehér ruhát, úgy fog örülni, ha visszakap. De indulnunk kell mielőbb, a sárkány bármelyik percben itt lehet."
"Áhá!", kiáltott a lány, mint aki rajtakapta valamin a másikat. "És a bajvívással mi lesz? Azt hiszed, harc nélkül megszerezheted a kezem és atyám fele királyságát?! Beleülsz a tutiba?! Én meg égek, mint a rongy?! A csajok megkérdezik majd otthon, hogy mi volt, hogyan kerültem haza. Mit mondok majd nekik? Hogy igazából elloptak, mint egy fél pár kesztyűt? Hát tessék engem rendesen kiszabadítani! Véres küzdelemben, úgy ahogy azt kell!"
Kóbornak enyhén lilába játszott a feje. "Uram, atyám!", gondolta. "Megüt a guta! De lehet, inkább megölöm ezt a nőt. Lecsapom a fejét. A sárkányt meg hazaviszem a királynak. Esküszöm, nem fogja észrevenni a különbséget." Nagyjából itt tartott a tervezgetésben, mikor a szoros felől rettenetes bődülés hallatszott. Megjött a sárkány! "Na, jól kiszúrt velem ez a liba! Addig húzta az időt, hogy hazaért a szörnyeteg. Most már nincs mit tenni, Isten neki, fakereszt!", gondolta, azzal lóra kapott. Nem törődött a lánnyal, sem annak patyolat ruhájával, nem törődött vele, hogy a röpködő göröngyök összekoszolják, amint a földet felszaggatják a paták, ahogy vágtába ugratja lovát. Előre szegezte vasalt hegyű lándzsáját, és megeresztett kantárszárral vágtatott a bestia felé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése