A kocsmában időző ifjú a Kóbor névre hallgatott. Korábban volt neki másik, tisztességes neve is. Ahogy szerető családja, kényelmes otthona, becsülete, rangja. Egyedüli fiúgyermekként kivételezett helyzete, jó dolga volt. Ám miután édesapja elhunyt egy gyanús vadkanvadászat alkalmával, a dolgok kellemetlen fordulatot vettek. Fiatalos, jól karbantartott édesanyja továbbra is igényelte a karban tartást. Hogy valaki jól a karjában tartsa. Ezért rosszallást keltő sietséggel, a gyászévet gyászhónapra rövidítve, férjhez ment a szomszéd várbirtok urához. Aki szintén akkoriban vesztette el a feleségét. Szintén gyanús körülmények között.
A Kóbor nevű ifjúnak, akit akkoriban még nem hívtak Kóbornak, mostohaapja felügyelete alatt mostohán alakult a sorsa. Nem szívelhették egymást, és ezt egyikőjük sem próbálta titkolni. De ez tipikusan nem az a helyzet volt, amikor az őszinteség segít elrendezni a dolgokat. A kenyértörésre mégsem kettőjük viszálya miatt került sor. Sőt, a dolog nem is viszállyal indult, hanem ellenkezőleg. Kóbor jóba lett a mostohanővérével. Nagyon. Ezt viszont az egyik mostohafivére nehezményezte. Annyira, hogy véres párviadalra került sor közöttük, melynek során a kihívó fél, a húga erényén esett csorbáért neheztelő fivér, súlyos, életveszélyes sérüléseket szenvedett. Ezek után persze Kóbornak nem volt maradása a családi birtokon.
Fogta kedvenc lovát, apja harci fegyverzetét és anyjának eljegyzési ékszereit, melyeket az még jegyajándékként apjától kapott, és amíg a többiek vérben fetrengő és pogányként káromkodó fivére sebeit kötözték, búcsú nélkül távozott. Idejét nem vesztegette, csak a temetőnél állt meg kis időre. Elrebegett egy rövid imát atyja szarkofágjánál. Végigsimított a márványba faragott indák kacskaringóin. Megtörölte szemét, kissé bosszúsan, hogy elérzékenyült, majd sietős léptekkel távozott. Csendesen behúzta maga után a kriptaajtót. Megállt a sírok között. Arcát a fogyó hold félkaréja felé fordította. Nagyot sóhajtott, majd lóra kapott, és hátasa fejét a távoli óceán felé fordítva elporzott az éjszakába.
A lelkéért elmondott fohász után átkot is szórt nemzője fejére. Mikor kiderült, a jegyajándék darabjai sárgarézből készültek, melybe drágakövek helyett szépen csillogó, színes üvegdarabokat foglalt egy ügyeskezű ötvös. Az egész kollekcióért csupán annyit kapott, amivel az első három hónapot ki tudta húzni. Ennyit is csak azért, mert a gyűjtőszenvedéllyel megáldott, jóindulatú ékszerésznek megesett a szíve a szorult helyzetben lévő ifjún. Később az illető jótettéért elnyerte jutalmát. Mikor a sárkánydúlás következtében az egekbe szökött a smukkok ára, nagy haszonnal adott túl szerzeményén.
Erszényének apadtával ifjú hősünk kénytelen volt mindenféle munkát elvállalni. Olyat is, amit személyéhez méltatlannak, esetenként kifejezetten alantasnak talált. Ennek okán elhagyta rangját, címét és őseinek nevét, és kipróbálta magát a mesterségeknek egy meglehetően széles skáláján. Így lett ő "Kóbor", aki alfától-omegáig foglalkozott szinte mindennel, az agykontroll oktatástól kezdve a rockzenélésig. Ilyen múlttal a háta mögött nem esett nehezére az elhatározás, hogy elinduljon a királylányt kiszabadítani. Vagy ha az nem is jönne össze, a megbízólevél birtokában majd "beporoszkálja e hon minden zegét-zugát"*, és igénybe veszi a király alattvalóinak vendégszeretetét. Akik a királyi pátens értelmében kötelesek lesznek - lovával egyetemben - étellel, itallal és szállással ellátni. Persze ehhez írástudó házigazdát kell majd választania. Így szegény parasztok helyett gazdag bírók, adóbegyűjtők, elöljárók, papok, orvosok és gyógyszerészek nyakán kell majd éljen. Ez a megoldás nem sértette igazságérzetét, és egyben dicsérte a király éleslátását is.
Kóbor gyorsan elintézte a papírmunkát, nyeregbe szállt, és mindenféle magamutogató sietség mellőzésével elporoszkált, az előtte útnak indult lovagok nyomában. Ez a nyom széles volt mint a kocsmáros mosolya a számla rendezésekor, és jól kitaposott, mint egy kengyelfutó csizmája. Vasalt paták százai hagytak útjelzést a sárkánytanya irányába, el sem tévedhetett. Útközben gyakran megszállt jómódú házaknál, ahol, ha nem is fogadták túláradó szívélyességgel, köszönhetően a királylány-szabadítók addigra már megfogyatkozott számának, nem is csapták az orrára az ajtót. Néha több napig is elidőzött, a szinte vendégszeretőnek mondható szállásokon. Mindössze kétszer kellett kínos sietséggel távoznia. Az egyik helyen a patikárius vérbő felesége, a másikon a plébános cselédlánynak álcázott törvénytelen lánya részeltette a szokásokon és az illem határain túlmenően gyengéd, ámbár kimerítő gondoskodásban.
Akármilyen kényelmes tempót is diktált türelmetlenül dobrokoló lovának, akármennyit is időzött a szálláshelyeken, az alulról korlátos és monoton csökkenő távolság, mely úticéljától elválasztotta, gyorsan konvergált határértékéhez. Különösebben nem aggódott a várható küzdelem miatt. Noha sárkányt még nem látott, ölt már százfogú mocsári szörnyet, nem is egyet. Megtanulta, hogy elsősorban nem is a tátongó szájban meredező ujjnyi fogaktól kell óvakodni, hanem a lapított farok alattomos csapásaitól. Legelső trófeája alaposan meghempergette az iszapban, de később már rutinszerűen bánt el velük. Páncélját levetve, egy szál lándzsával és bárddal indult ellenük. A nehéz öltözet nélkül könnyedén mozgott a bizonytalan talajon. Egyetlen döféssel a földhöz szegezte a rémes bestiát, majd óvakodva a csépként verdeső faroktól, addig csapdosta rengeteg foggal vicsorgó fejét, míg el nem sikerült azt választania a törzstől.
Egyszer még egy céroszt is legyőzött. Pedig azok - a sárkányokhoz hasonlóan - legendásan veszedelmes bestiák. Ez két lovagot már legázolt, és lovaikkal együtt a földbe taposta őket. A görbült vértezet lemezei közt csontszilánkokat és húspépet találtak csak. Alig volt mit a koporsóba tenni. Egy harmadik próbálkozót lovával együtt felöklelt. Iszonytató tülkére tűzte a szörnyű látványától megzavarodott hátast, majd a levegőbe hajította. A lovas, a kifordult belei közt vergődő állat alatt lelte halálát. A lovagokhoz képest, akik ilyen szerencsétlenül végezték, neki annyi előnye volt, hogy páncél nélkül fürgén mozgott, és ismerte a szörnyeteg gyengéjét. A rossz látását. Kinyújtott lándzsája végére vörös rongyot tűzött, mely feldühítette a szörnyet. Mikor az rá-rárontott a szélcibálta csalira, a mellette elrohanó lénynek szépen sorban levágta a fülét, tülkének hegyét, megvakította, majd a lándzsával a lapocka alá döfve keresztülszúrta a szívét.
* Tribute to Monthy Python
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése