Bloggerek osztályozása, meg a GoldenBlog verseny kapcsán elgondolkodtam a blogról, mint olyanról. Hogy egyáltalán ez micsoda. Műfaj? Vagy egy új irodalmi forma? Megkérdeztem a Wikit, de nem segített. Aztán addig gondolkodtam, amíg arra jutottam, hogy nem ilyesmiről van szó. A blog az csak a publikáció helye. A regény az regény marad akkor is, ha a polcon figyel bőrkötésben, egy újság közli folytatásokban, vagy a MEK weboldalán olvasható. Persze lehet kategorizálni az alapján, hogy ki írja, meg miről, meg milyen stílusban, de a lényegen ez nem változtat. Ez csak a megjelenés mikéntje. Beszéd, írott forma, mozgókép. Esetleg még a telepátiát idevehetjük. Aztán ezeket lehet lebontani apróra.
A mozgókép, egyelőre még, egyirányú kommunikáció. A beszéd élőben kétirányú. Persze itt is van hangfelvétel, meg szentbeszéd a szószékről, amikor nincs lehetőség a visszajelzésre. Az írás esetében létezett az olvasói levél, illetve a hasábokon egymással polemizáló hírlapírók, de a blog minőségileg hozott valami újat. A közvetlen kommunikáció, az azonnali reakció lehetőségét. A blogolásban nem azt látom forradalminak, hogy bárki elkezdhet publikálni, aki tud írni, és minimális felhasználói szintű informatikai ismeretekkel rendelkezik. Az újdonságot a kommentek írásának lehetősége jelenti.
Van benne valami a beszéd közvetlenségéből, pörgéséből, hogy egymás gondolatait fűzzük tovább. De a beszéd elszáll, ez pedig megmarad. A fórumokon is van ilyesmi, de a téma nincs rögzítve, és általában annyi a hozzászólás, hogy azt utólag már ember végig nem olvassa. Helyenként, ahogy látom, a kommenteket is érdemes lenne meggyomlálni, és a témától eltérő (offtopic), az újat nem mondó, stb. szövegeket kiirtani. Persze sértődés, meg minden miatt jobb az, amit valahol láttam, hogy az egyes hozzászólásokat lehet pontozni plusz és mínusz, és ha mondjuk tízből nem éred el az öt pluszt, akkor alapból elrejti a szöveged a rendszer. Ott van, csak nem látszik, és nem a hely gazdája takarta el, hanem a többiek ítélete.
Szóval a blogolás lényegét abban látom, hogy valaki kitesz egy vitaindító írást, és utána arról beszélgetnek az emberek. És aki megtalálja a bejegyzést, nem csak az írásban talál a figyelmére méltó dolgokat, hanem az annak hatására kibontakozó beszélgetésben is. Persze, hogy ez élvezhetőbb, használhatóbb legyen, ahhoz kell majd még némi fejlődés, mind az emberi, mind a technikai oldalon. De elképzelhetőnek tartok olyan kérdés felvetéseket is, melyek kapcsán a látogatók véleményeket fogalmaznak meg, pro és kontra, úgy, hogy nem ismétlődik ugyanaz többször, hanem összeolvadnak a kommentek. Páran ténylegesen fogalmaznak, a többség meg majd csak szavaz, lájkol.
Ez a látomásom a blogolás jövőjéről. És mesélnék a kezdeteiről is. Már az ókori görögök is... na jó, ennyire ne menjünk vissza. Tesóm mesélte, hogy az albérletben, ahol diákként lakott, két srác meg két csaj, a klotyó falára kiragasztottak egy csomagolópapírt, és filctollakat tettek be. Aki beült, a magvas gondolatait rögzítette. Vitaindítónak kikerült Csörsz Istvántól "A szar balladája" c. vers. Eredetileg nem ez volt a szándék, de a szövegek nagyon hamar egymásnak kezdtek felelgetni, mondjuk így:
Köszi, hogy előtte felhajtod, de utána hajtsad is le!
Rövidebb mint gondolod, állj közelebb!
Ha rövid a f*szod, toldd meg egy lépéssel!
Tegnap este nem panaszkodtál.
Nem is, mert én Julival voltam, az egy másik srác lehetett. :)
Hülyék, a lényeg, hogy ne csináljatok mocskot!
A tisztának minden tiszta. (Tit 1,16)
A szentírásban az a jó, hogy nem lehet vele vitatkozni.
Ez Évivel is így van, de nekem nem jön be.
Rövidebb mint gondolod, állj közelebb!
Ha rövid a f*szod, toldd meg egy lépéssel!
Tegnap este nem panaszkodtál.
Nem is, mert én Julival voltam, az egy másik srác lehetett. :)
Hülyék, a lényeg, hogy ne csináljatok mocskot!
A tisztának minden tiszta. (Tit 1,16)
A szentírásban az a jó, hogy nem lehet vele vitatkozni.
Ez Évivel is így van, de nekem nem jön be.
A vendégek először meglepődtek. De aztán elterjedt a híre a dolognak, és volt aki azért járt be a wc-re, hogy olvassa az új "postokat". Mi ez kérem, ha nem egy offline ősblog?
21 megjegyzés:
Kiváló téma! A blogírónak olyan a komment, mint csavargónak egy szál cigi. Szeretjük a kommentelőket, nagyon! Szeretem azt, ha csak annyit ír is, hogy "de jó" és társai. Kell az az egónak. Valami kis visszajelzés, hogy nem unottan nyomta meg a kis piros ikszet a jobb felső sarokban. De az főleg jó, ha bővebben ír a kommentbe, esetleg elmagyarázza, miért is tetszik / nem tetszik neki. Még egy simi az egónak. Még jobb, ha szinte kibővíti, kiegészíti a bejegyzést, eszébe jut róla valami, ez már akkora királyság, mintha a csavargó nemcsak cigit kapott volna, de még egy grillcsirkét is. Az sem baj, ha nem ért egyet a poszttal, de kulturáltan kritizál, gondolatokat ébreszt. Más olvasókat kommentelésre késztet. Sok minden kiderül a kommentekből. Nemcsak az, hogy jó-e a poszt vagy rossz, de az is, hol és miért nem annyira jó. Kiderülhet, hogy pontatlanul fogalmaztam, ezért félreérthető némely kitétele (rosszabb esetben az egész). Nem ment úgy át a mondanivaló, ahogy akartam (én hibám). Vagy kihagytam valami fontos aspektust. Szóval sok mindenre rávilágíthatnak a kommentek. Sokszor egyes kommentek maguk megérdemelnének külön bejegyzés státuszt. Sokszor a kommentekből jön az ihlet a következő bejegyzésre. Vagy a kommentekben provokálják ki (jó értelemben) a következő posztot. Inspirálnak. Ha komment van, akkor a blogíró boldog.
A trollokat és a fikanickeket persze nem szeretjük.
Igen, teljesen igazad van, a blogger kommentfüggőségét illetően. Illetve van akinél nem lehet kommentelni, mert le van tiltva. Mondjuk ez is érdekes lenne, hogy miért, egyszer kéne nekik egy körlevelet írni, és kitenni a válaszaikat.
Itt most inkább a blog olvasója szempontjából néztem a kommenteket, hogy mennyire alkotnak egységet a bejegyzéssel. Persze, ha egységben kezelem, akkor kérdés, hogy hol a határvonal az olvasók és a szerzők között. Valahol felvetődött a kérdés, csak nem olvastam végig, hogy pl. a blogregényeknél, ahol a kommentelők is belefolynak, befolyásolják a történet alakulását, ott hogy is áll a szerzőség kérdése.
Erről meg a Tandori Dezső jut eszembe, aki Nat Roid néven írt ilyen kriminek álcázott eszmefuttatásokat, mondjuk hullák teremtek benne, meg volt nyomozás, szóval tényleg krimi is volt, csak még sokkal több is, valahova kéne már tenni egy pontot, mert ez hosszú lesz egy mondatnak, szóval közben elmélkednek a szereplők mindenféle dologról, a Joe Lopiccolo az főleg a sz*rásról, de van benne sok a festészetről is. És szó esik egy festőről, aki azzal a technikával alkotott, hogy fogott egy rongyszőnyeget, beletunkolta mindenféle színes festékekbe, aztán jól odacsapkodta a kifeszített vászonhoz. Vitték mint a cukrot, mert ez is a nagy festő műve. Aztán kitalálta, hogy a rongyszőnyeget a takarítónéni kezébe nyomta, hogy az csapdossa vele a vásznat. Ezeket még jobban vitték. De a kérdés felmerül, meddig tekinthető még a festmény a festő alkotásának. És ha csak szóbeli instrukciókat ad a festőinasnak (szobafestőre gondolok), aki ez alapján készíti el a művet? Vagy még jobb, szintén Tandoritól, a festő stílusában és később megbízásából egy hamisító festi a képeket, és a festő a műveket leszignózza. És a neve elé azt is odaírja, hogy "Hamisíttatta: " Hogy akkor most ki a szerző, az engem már jobban érdekelt, mint, hogy ki a gyilkos.
Én ismerek valakit aki letiltotta a kommenteke. Valószínűleg azért mert elege lett a sok bántásból amit kapott. Akik meg szeretik azok meg úgy is megtalálják máshol,más formában.
A verbálisan bántalmazók, csakúgy mint a fizikailag tettlegességre hajlók, kisebbséget alkotnak. A blogokon le lehet tiltani a névtelen hozzászólásokat, előzetes moderáláshoz lehet kötni a kommentek megjelenését, sőt a kommentelők egyenként is szűrhetők. A blog gazdájának rengeteg eszköz áll a rendelkezésére, hogy rendet tegyen a "maga szemétdombján", ha más akarna ott "kakaskodni".
A normális többséggel szemben kitolás, ha letiltod a kommenteket. Persze az biztos, hogy technikailag ez az egyszerűbb. Ha rettentően kiborulnék, szerintem előbb hagynám abba a blogolást, mintsem letiltsam a hozzászólás lehetőségét.
Van olyan, hogy az ember csak bele akar kiabálni a világba, de már nem akarja hallani az erre adott vigaszt, a szidást, az együttérzést, semmit. Nekem volt egy egész év, amikor nem lehetett kommentelni, mert szerettem volna csak úgy elmondani a dolgaimat. És nem, ha csak egy word file-ba írom a vincseszterre, az nem ugyanaz. Ráadásul nagyon sokáig feszélyezett (sokszor még most is) a dicséret. Pl. beírja valaki, hogy jaj, de tetszett. Rettenetesen jólesik, de nem tudtam, mit reagálhatnék rá. Hogy köszönöm? Olyan szárazon nyekereg a szó. Úgyhogy inkább nem válaszoltam semmit, de így meg bunkónak éreztem magam. Aztán nekem is volt egy-két fikázó, nem tudom, honnan ismertek, de hogy ismertek személyesen, az hétszentség, és beszóltak, meg ocsmánykodtak. Nem töröltem ki, és moderálni sem akartam, mert úgy éreztem, az csalás, ha csak a dicséreteket hagyom bent, milyen dolog már. Ezek mind odáig vezettek, hogy inkább leszedtem a kommentlehetőséget. De aztán meg hiányzott a visszajelzés, hogy egyáltalán emészthető, amiket írok? Hiányzott a dicséret, mert az is ösztönöz, mint egy gyereket.
Szóval, Ancsa, nem olyan egyszerű ám ez :)
Hajlamom van fekete-fehérben szemlélni a világot, nagy erőfeszítés van mögötte, hogy látom már a szürke árnyalatait, és néha színeket is.
Nekem ez ilyen primitív módon egyszerű: Ha egy kommentelő rendszeresen, és figyelmeztetés ellenére sem éri el azt a minimumot, amit illendőnek tartasz, akkor megkéred, hogy inkább ne is írjon. Aztán, ha ez nem elég, lehetetlenné teszed neki.
Mint amikor valaki vendégségbe jön hozzád, aztán letapossa a virágaid és lepisálja a sziklakertet. Nem költözöl el, és nem zárkózol be, csak megkéred az illetőt, hogy ezt inkább ne. Ha mégis, akkor menjen haza, és ha azt sem, akkor meg kivágod mint macskát nagydolgozni.
Én is úgy indítottam, hogy csak magamnak írtam a dolgaim. Illetve nem, mert egyvalakinek rögtön elküldtem a linket. De ő mondta, hogy nem fog nekem kommentelni, majd megbeszéljük személyesen. Viszont a kezdetektől vágytam rá, hogy valaki azt mondja, ezt ő is ismeri, átélte, és tudja, miről írok. Vagy azt, hogy hülyeség, mert vele is megesett, és pont, hogy nem úgy van. Vagy csak annyit, hogy tetszett. Ha normális vagyok, akkor írok vissza, hogy köszi, meg, hogy örülök neki. Ha épp vacak hangulatom van, lehet nem válaszolok.
Persze ez egyéni dolog. Csak furcsa nekem, hogy belekiabálok a világba, és befogom a fülem, hogy ne is halljam, mi jön vissza. Mondjuk, most az jut eszembe, hogy a blogstatisztika számai is valamiféle választ jelentenek. Elméletileg, ha nézem a statok alakulását, akkor is kommunikációban vagyok a világgal. Csak akkor azt naponta kell nézni, meg nem is valami informatív.
Ez a része tényleg nem egyszerű. :)
"Csak furcsa nekem, hogy belekiabálok a világba, és befogom a fülem, hogy ne is halljam, mi jön vissza." Pedig nem annyira furcsa ám, csak a blog mivolta miatt, mert itt van mód közvetlen kommunikációra az olvasóval. Régen is minden író, költő, festő, szobrász szanaszéjjel kiabálta a világba az érzéseit, és tökre megelégedett ezzel az egyoldalú "kommunikációval". Visszajelzést számukra a fogyott példányszám, a honor, esetleg a dedikációk száma jelentet(ett).
A másik része, ha már emlegetted a statisztikákat, hogy úgy néz ki, a blogírónak fontosabb ez a kommentelősdi, az olvasóknak viszont csak egy kis része igényli. A masszív állandó olvasóimnak mintegy 10%-a kommentel csak! A véletlenszerűen beesők közül még kevesebben. A google találattal érkezők abszolút nem kommentálnak, a linkről érkezők (facebookról, twitterről) hébe-korba. Ha freeblog főoldalon vagyok, akkor az aznapi plusz látogatóknak kevesebb, mint 5%-a érez késztetést, hogy hozzászóljon. Tehát az olvasó nem találja furcsának, ha nem kotyog bele mindenáron.
A család, az ismerősök biztos, hogy még a nyomda előtt olvassák a könyveket, sőt, a lektor, szerkesztő hivatalból visszajelez. Író-olvasó találkozók, kritikák, recenziók.
(És igazából más műfaj, mert nem írott szöveget hoznak létre, amivel komplex gondolatokat lehet kommunikálni, de még a képzőművészek is olvasnak kritikát, és beszélgetnek a műveikről.)
A számokkal nem lehet vitatkozni. (Már úgy értem, hogy én nem tudok rá mit mondani, mert az úgy van, kész.)
Aki nem ír kommentet, nem biztos, hogy a lehetőséget magát sem igényli, előfordulhat, hogy csak nem ütöttem át az ingerküszöbét. Vagy csak félénk, vagy pedig tényleg nem akar írni, elég neki az olvasás, de azért a mások kommentjeire kíváncsi. Ha elmegyünk egy buliba, ott se fogunk beszélgetni mindenkivel. Nagyjából ugyanezen okok mentén. Lehet, még a számarányok is hasonlóképp alakulnak. :)
Igen, de az nem annyira direkt, nem annyira gyors, intenzív, mint egy blognál. Író-olvasó találkozót nem minden író tart, és az olvasók elenyésző része megy el rá. Én nagyon sok könyvet olvasok egy évben, és még sosem voltam ilyenem, és nem is vonz, hogy elmenjek. A recenzió az szakmai kritika, tök más kalap, a szerkesztő, lektor is szakmai szűrő, bár fontos szűrő. Család, ismerősök elfogultak többnyire. Akárhonnan nézem, arányaiban és milyenségében messze nem lehet összehasonlítani a netes publikációkat a hagyományos művészeti ágakkal. Mindez oké, az is, amikkel te érvelsz, és igazából csak arra akartam rámutatni, hogy NINCS abban semmi furcsa, ha egy író nem akar közvetlenül kommunikálni az olvasójával. Ezért én azt sem tartom furcsának, ha egy blogíró nem tart igényt rá, AKÁRMILYEN okból is.
A bulis hasonlatot nem érzem annyira találónak, mert ott viszont furcsának találnám, hogy valaki eljön már a huszadik bulimra, és nem szól hozzám.
Teljesen jó, amit mondasz. A blog lényege, hogy képes olyan gyors visszacsatolást nyújtani, ami a hagyományos módozatoknál el sem képzelhető. Ez egy lehetőség, amit én nagyon jónak tartok. Ezért furcsállom, ha valaki nem óhajt élni vele, és a kellemetlen kommenteket nem érzem olyan kiküszöbölhetetlen hátránynak, ami ellensúlyozná az előnyöket.
Persze lehetnek más szempontok is, amik nekem esetleg nem is jutnak eszembe, de azokat meg ezért tartom furcsának. :) (A furcsa az ebben az esetben nem pejoratív jelző, hanem azt jelenti, hogy az én számomra szokatlan, meglepő.)
A bulis hasonlat tényleg nem jó, mert látod magát az illetőt is, nem csak a nyomait. Kísérteties is volna, ha öt ember van jelen, mégis ötvenre fogy a kaja, teli lesz az összes hamutartó és kifogy a wcpapír. :)
:))))) Ez de jó téma!!! (a buli kísértetekkel)
Jaj, a témák! Volt olyan feladat, hogy 10 db ötletet, ilyen szinopszis szerűen kellett felvázolni. Hogy mekkora marhaságokat agyaltam ki... és tartok tőle, lesz később olyan is, hogy ki kell dolgozni. Jaj nektek, mert kipostolom őket. :))
Ancsa: Ahány ember annyi féle reakció.
Nem is tudtam, hogy buliztunk már együtt. Bár a wc papírt és a kaját én haza szoktam vinni, ezért fogy sok. A hamus meg hát, jó buliban elszívok akár két dobozzal is.
Ez a buli dolog látom téged is megragadott. :)
Nem tudom felétek milyen egy durva házibuli, nekem jobbára irodalmi élményeim vannak csak a tárgykörben. (Mondjuk Boris Vian: Venyigeszú és a plankton)
Pár szó, az egészet a képzeletedre hagyom: felgyújtott nádas, tűzön járás, szétszerelt zenegép, párkányon állva kipsilés a lakásból. Persze hallottam én azért a te irodalmi élményeidről. Mondjuk az is igaz, hogy általában én szoktam az az ember lenni aki megakarja késelni a másikat.
Jó gyerek voltál te is. :)
A célozgatást pedig visszautasítom! :P Durva balhéink voltak, de durva házibuli soha. Mert mi igenis angyalok voltunk. A szabad ég alá jártunk rumlit csinálni. A bokor és nem a kanapé alá hánytunk. :))
Az ablakon kipisilés pedig csak negyedik emelettől fölfelé ér. (Lányoknak a másodiktól.)
Egyébként meg az ókori görögöktől elég messze jutottunk. Mondjuk piálni ők is tudtak rendesen.
Tyúk szerint a világ...
Ma reggel beszélgettem valakivel arról, hogy a blogger valamiképp író is. Feltéve, ha nem az a típus, aki azt posztolja naponta reggel, fotóval, hogy aznap mit vesz fel, vagy szmájlikkal és LOLokkal teleszórt semmiket tesz közzé.
Tehát valamiképp író vagy, ezért fontos a visszacsatolás.
Ezt az író dolgot erősen szeretném hinni.
És igen, nekem fontos a visszacsatolás. De már sikerrel meggyőzött Manéla, hogy ez nem általános törvényszerűség.
Megjegyzés küldése