Sírhant Művek

Mivel nagyon ráérek, hát megnézek egy-egy epizódot mindenféle sorozatokból. A Vámpírnaplók második évad nem nyűgöz le, a "Six Feet Under" viszont tetszik. (Köszi Miki.) Kellően morbid, és vicces is kicsit. Bár néha van, amikor, nam mondom, hogy a frász kerülget, de azért kicsit kiakadok. Imádom, mikor az epizódok elején látunk pár ismeretlent. Tudni lehet, hogy valaki közülük "ügyfél" lesz. Találgatom, hogy melyik fog meghalni és hogyan. De amikor a négy éves kiskölyök előhalászta az ágy alól apu oda rejtett pisztolyát, akkor kezdtem besokallni. A kép "fade out" kifehéredett mielőtt a dörrenést hallani lehetett volna. Kicsit kiakadtam, mert lehet viccelni dolgokkal, a fekete, meleg rendőrrel, meg, hogy anyus véletlen betép, de egy vétlen négyéves halála az nekem nem ez a kategória. Úgy néztem az epizódot, hogy ha mutatják a kisgyereket, hogy hogy néz ki, kikapcsolom, és végeztem vele. De azt hiszem a készítők is úgy döntöttek, ez túl erős lenne.

Érdekes, hogy egy sorozatot nézve miket tudok meg magamról. Egy széttrancsírozott fickó, akinek az egyik szereplő megfújja a lábfejét, nem zavar. A furgonba folyhatnak mindenféle maradványok a holttestekből, és egy frissen félbevágott koponya sem gáz. De egy gyaníthatóan rosszindulatú, elmebeteg fickótól parázok. És itt a gyaníthatóságon van a hangsúly. Valaki, aki egyébként rokon meg igazából szeretni kéne, és talán ő is szeret, lehet, hogy igazából ártani akar. Mert. Nincs rá észérv, ok, csak mert ő ilyen. De nem is biztos, lehet, hogy csak félreérted, és igaztalanul gyanakszol és ezzel te bántod őt, de az is lehet, hogy éppen az életedet, és mindenkiét, aki fontos neked, fenyegeti. Na, ez lehetne nekem horror egy vámpíros történetben.

Mert amikor tiszta sor, hogy a vérszívó gonosz, és csak ártani akar nekünk, az kellemetlen, de nem egy kínzó probléma, várjuk a főhőst, hogy majd jól kinyírja. De ha nem lehet biztosan tudni, akkor az a tragédia előszelét jelzi. Mert lehet, hogy igazából nem is gonosz, és akkor ha jön a főhős, és felgyújtja a karóval átdöfött, levágott fejét, akkor elpusztítja egy szerencsétlen szerettünket. (A főgonosz majd röhög a markába.) De ha meg nem ismerjük fel a valódi ártó szándékot benne, akkor óvjuk, védjük, de mint kígyót melengetjük a keblünkön, és a végén ő fogja megölni egy másik szerettünket. (A főgonosz marka megint csak röhögéssel telik meg.) Vagy esetleg az utolsó pillanatban sikerül megállítani, vagy esetleg az utolsó pillanatban győz benne a jó, és mégse tesz gonoszat. Na ez drámai feszültség.

Szóval jó ez a sorozat, és tanulok is belőle, hogy egynémely karaktereknek jót tesz, ha kissé ellentmondásosak, és nem tudjuk eldönteni, hogy szeressük-e vagy sem. Valójában az életben is gyakran találkozunk ilyen figurákkal, és normál esetben ők jelentik az izgalmat. Mert a csajjal és a baráti társaságával, akivel általánosban végig utáltuk egymást, és ott tettek keresztbe, ahol tudtak, nem indulok el sátorozni. A testvérem, ha megkínál egy pohár itallal, nem kezdek egy gyanakodni, hogy talán partidrogot kevert bele. Csak akivel nem tudom hányadán állok, azzal lehetséges kockázatot vállalni. Normál esetben. Mert az, ha az embert a saját anyja keveri bajba, vagy ha már egy szadista pszichopata szíve is megesik rajta, az talán nem tekinthető normál esetnek, és egy regényből ki is hagynék minden ilyesmit, ha az életben tudom, előfordulhat az ilyen is.