Kirándulós

Másnap, mivel a strandtól Katával mindkettőnknek elment a kedve, kirándulós napot tartottunk. Elmentünk Tihanyba, ahol felmentünk az apátsághoz. A templomajtóban belépőjegyet szedtek. Én az ilyentől teljesen ki szoktam akadni. Volt egy fickó, úgy kétezer évvel ezelőtt, aki egyszer kihajigálta a pénzváltóknak meg az árusoknak a cuccait egy templomból. Persze ez már jó rég volt, és messze is innen, szóval hogy is emlékezhetnének rá a papok. Én mondjuk emlékeztettem volna rá őket, de Kata, megelőzendő, hogy faggatni kezdjem a jegyárust, hogy ismerős-e neki az "ez az imádság háza, ti pedig rablóknak barlangjává tettétek" szöveg, gyorsan megkérdezte, hogy imádkozni szabad-e bemenni. Úgy tűnik ez valami varázsige, mert kedvesen beengedtek minket. Mondjuk az altemplomba ezek után már nem volt képem lemenni, így beültem egy padba, és hallgattam az orgonát.

Aztán Füreden is csavarogtunk kicsit. Láttunk kismillió hattyút. Kata teljesen oda van értük, hogy ezek a szerelmet, meg a hűséget megtestesítő madarak, mert egy életre választanak párt maguknak. Persze valójában csak görbe nyakú libák, és apasági teszttel kimutatták, hogy a fészekalja kishattyúk felének nem az "életre szóló pár" a genetikai apukája, szóval az antropomorf elképzeléseket tessék csak szépen végigvinni. Ráadásul szerintem már vadásszák is őket, mert annyira elszaporodtak, hogy más fajokat veszélyeztetnek. Ugyanis a hattyú nem a szerelem, hanem az intolerancia, az idegengyűlölet és a genocídium jelképe kéne hogy legyen. Van egy olyan ronda szokása ezeknek a madaraknak, hogy a nádasban, ahol fészkelnek, körbejárnak és minden más madárfajnak összetörik a tojásait.

Láttunk egy érdekes szobrot is, egy bronz kéz lógott ki egy sziklából. Ez egy emlékmű, mert fél évszázaddal ezelőtt elsüllyedt itt egy hajó, de sokáig nem lehetett róla megemlékezni, mert a politika a rendszer kudarcaként élte volna meg a tömegszerencsétlenséget. Mert gondolom, egy tökéletes világban nem történnek ilyesfajta dolgok. Erről két dolog jutott eszembe. Hogy az emlékmű nem is a vízbe fúltaknak szól, hanem a diktatúrának, ami elhallgatta, meg, hogy azóta jobbára annyi változott, hogy manapság már nem ügyelnek a látszatra.

A parton van egy sétány egy Rabindranath Tagore nevezetű indiai fickóról elnevezve. Ő írta az indiai hímnuszt is, szóval elég ismert arc, és valamikor nyaralt itten. Megnéztem a Wikipédián, de hiába a szakállas fotó, szerintem leszbikus költő lehetett, mert ilyeneket írt:

Kezed halk érintésére
Szívem bilincse lepattan,
S ujjongó szavak születnek
Arra, ami mondhatatlan.

Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál,
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál.

Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.

Egyszer azt álmodtuk, hogy idegenek vagyunk. Fölébredtünk, hogy lássuk, mennyire drágák vagyunk egymásnak.

Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.