Aranycsapat

Nem, a foci továbbra sem érdekel. Színházban voltam. Katám elcipelt az "Aranycsapat" c. előadásra. Ellenálltam, de hát ember tervez, asszony végez. Nagyrészt a várt hajrámagyarok bugivugi nosztalgia buli volt, néhány élvezhető pillanattal. A zenéjét ugye "A Fenyő" szerezte, tehát jórészt ilyen Hungária-Dolly-Raken-Roll féleség volt. Pár szám tényleg a Hungária régi slágere lehetett, de pl. a fodrászos jelenetben eldalolt figaro-figaro-figaro-figaro-figaro-fiiiiigaroooo az gyanús, hogy Mozart dallam volt.

Annyira nem éreztem vacakul magam, mint a Csongor és Tündén, bár most is kapart a torkom. Vagy allergiás vagyok a színházra, vagy csak ismét korábban csókolóztam Katival, mint kellett volna. Már teljesen jól volt, de úgy látszik, még fertőzött. Egyébként meg megérte. Egy másik szülő vitte át Fecót cserkészetre, nem kellett érte menni a suliba. Kata időben hazajött, mert rendbe akarta tenni a konyhát a rétesparty után. Napokig áztatta a tepsiket, nem volt lelkiereje hozzálátni. Mire hazaért, én elmosogattam, elpakoltam, lesikáltam, kifényeztem, amit kellett. Másfél órám ment rá. Úgy megörült neki a csajszi, hogy ezt az időt, amit megtakarítottam neki, hajlandó volt rám szánni. Ágyba bújtunk, és közben nem aggódott, hogy jajjistenem dolgomvan.

Szóval az előadás. Zeneileg nem nyűgözött le. Bár volt az első felvonás eleje felé egy szám, aminek mondjuk "Gólkirály" lehetett a címe, egy igéző női alt által előadva. Kár, hogy a harmadik emeletről nem láttam valami jól az énekest. A történet sem tartalmazott filozófiai mélységeket, vagy sexpíri fordulatokat. Talán jót is tett neki, hogy összetördelték a zenei betétekkel. Az idősíkok, (napjaink és az ötvenes évek,) közti ugrálással együtt az egész olyan kaleidoszkópszerű benyomást keltett. Színes volt, és összevissza. Ha megráznám, és a darabkák másként kerülnének egymás mellé, az sem sokat változtatna az összképen.

A tánckar bájosan aszinkron mozgott. Ez olyan üde benyomást keltett, mintha nem belefásult profik, hanem lelkes amatőrök, mondjuk egy gimnáziumi szinjátszókör előadását látnám. Egyszer egy amerikai filmben volt egy jelenet, ahol a kilencszázhúszas években lányok próbáltak egy revü darabot valami mulató színpadán. Én úgy láttam, hogy teljes összhangban mozgott mindenki, de a direktor megállította a próbát. Leszúrta az egyik csajt, hogy ha nem tudja tökéletesen együtt csinálni a többivel, akkor mehet öltözködni. Százan állnak az ajtó előtt, akik szívesen átveszik a helyét. Akiket ma láttam, azt hiszem, már a válogatáson kihullottak volna.

Az élvezhető pillanatok. Ollálá néniről kiderült, hogy nem pedofil, nem szexuálisan bukik a fiatal srácokra, hanem csak megebédelteti őket, felvarrja leszakadt gombjaikat. A fiúkról gondoskodva saját elvesztett fiára emlékezik, aki a felszabadulás után besült bombával játszadozott, kitalálható milyen eredménnyel. Az öreg Stopli bácsi találkozik régi cimborájával, aki visszahozza neki Kocsis Sanyi stopliját, arról a cipőről, amivel az a döntő gólt rúgta. A cimbi annak idején lenyúlta a Stopli barátnőjét, és külföldre ment a csajjal, akinek Stopli még a kincset érő stoplit is odaadta. Az egykori barát most, 50 év után hazajött. A lány, a felesége, már meghalt. Kéri, béküljenek ki, hisz mindez már nem számít. És itt ismételten elhangzik a  refrénként visszatérő, "De igenis számít, minden számít.", ami talán mégis lop valami kis filozófiai hangulatot a darabba.