Quasimodo

Stendhalról azt tartják, hogy mielőtt nekiült írni, mindig elolvasott pár oldalt Napóleon törvénykönyvéből, hogy kellően száraz és tényszerű legyen a stílusa. Én meg utólag gyomlálgatom, fazonírozom a szövegemet, hogy világos és érthető legyen. Ettől lesz aztán többnyire "steril, mint egy hírügynökségi jelentés". Biztos ezért olvasom rosszallással vegyes irigységgel azokat a bloggereket, akik hanyagolják a nagybetűket, írásjeleket, néha még az ékezeteket is. Nem hagyják, hogy holmi szabályok az önkifejezés gátjaivá váljanak. Viszont úgy érzem, ezek nélkül a szövegeim szétesnének. Ha akadályoznak is, támaszkodom a korlátokra.

Szeretek e-mailezni. Mivel csak egy valaki fogja olvasni, nem adagolom patikamérlegen a szavakat, nem illesztgetem a mondatokat, egyeztetem az alanyokat, igeidőket. Kattog a billentyűzet, csak úgy jön a szöveg magától, és tökre nem izgat, mennyi az értelem az egészben. Ha nem érti a címzett, majd visszaír, hogy "mivan"? Valahogy úgy gondoltam, hogy az érzelmek kifejezésére a vers való, prózában gondolatokat közlünk, és a kettőt nem kéne keverni.

Tesóm szerint ez égbe kiáltóan nagy marhaság. Büntetésből verselnem kell, és még azt is kikötötte, hogy nem lehet haiku. A leveleim végére szoktam neki rögtönözni borzalmas dolgokat, összefoglalva a prózai rész mondanivalóját. Jellemző, hogy amit kiizzadok, az a szövegalkotás Quasimodo-ja. Ha érzelem van is benne, egyáltalán nem szép, és az értelme is sántít.

Illusztrációképp ezt a postot így szedtem rímbe:

Magas sarok, köröm-cipó,
falat kenyér állva.
Kényelmetlen sorok között
szorongok én árva.