Az első részt dicsértem finom visszafogottságáért, a másodikról azt kell mondjam, egész mély bugyrokba visz. A cselekmény már-már a Justine-t (De Sade Márki) vagy O történetét (Pauline Réage) idézi. Persze az ábrázolás továbbra is őrzi szemérmetességét. Ez az epizód egyértelműen nem az én világom. Ez az egész dominancia dolog.
Nem mondom, hogy nem értem. Mert azt hiszem, hogy igen. És ezt az Anita Blake vámpírpornóknak köszönhetem. (Thanks L.K.H.) Anita nem nagyon érti az egyik pasijánál ezt az egész domináns-szubmisszív témát. Illetve azt a részét, hogy az alávetett félnek ebben mi a jó. Miért nem menekül, ha teheti. Aztán apránként megvilágosodik neki (és nekem is), hogy ez csak a felszín. Aki alávetett, az nem feltétlen kiszolgáltatott. Gyakran ő az, aki igazából irányít, nála a kontroll. Az ilyen helyzetben, a bejáratott játékban, van egy csomó megszokott, ismerős, biztonságot adó elem. Pontosan lehet tudni, mi következik. Semmi félelmetesen ismeretlen.
Ez az egész nagyon stabil dolog, mindaddig, amíg az egyik fél nem akarja önkényesen megváltoztatni a szabályokat. Ennek fényében teljesen tiszta a film ezen része. Világosak a miértek. Értem, csak nem vagyok oda érte. De mint filmet értékelem. És reménykedem benne, hogy a második rész, csak kontrasztot alkot a kezdet és a befejezés harmóniája között. (Én legalábbis ilyen dramaturgiai megfontolásból "követnék el" ilyet.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése