Halvány derengés tölti meg a szobát. A Hold beszűrődő, szórt fényében ellágyulnak a vonásai. Olyan békés most az arca. Olyan szelíd. Angyalarc, porcelánból. Sima, fehér és törékeny. Olyan védtelennek látszik. Persze, ez csak a látszat. Alig merek közelebb hajolni, vigyázok, ne szuszogjak az arcába, nehogy felébresszem. Leheletem cirógatás. Mégis félek, felriasztja. Nem szeretném, megtörne a varázs. Csúnya dolgokat mondana, ha megzavarnám álmát. Hagyom álmodni, én meg álmodozom.
Nem gondolok semmire, csak nézem, és gyönyörködöm benne. Nem gondolom, hogy "ő az enyém". Azt sem gondolom, hogy "én az övé". Nem vagyunk "egymáséi". Még csak "egymásnak" sem vagyunk. Csak vagyunk. Birtokos és határozó nélkül. A birtoklás nem hiányzik, a határozatlanság kicsit zavar. Mindketten nagyon függetlenek vagyunk. Azért nem egymástól. Csak egymással. Ahogy viselkedünk. De egymástól azért mégsem. Ezer szál feszül köztünk. Nem mondjuk, hogy összekötnek minket, mert nem mondunk ilyet. Egymásnak sosem. De mégis ott vannak a szálak. Ott feszülnek.
Legerősebben a szomszédban hallatszó halk szuszogás. Nem a szomszédból hallatszik, csak a szomszédban. Hallatszana, ha átmennék. De nem megyek. Nem akarom egyiket sem felkelteni a neszezéssel. Amaz ott gyermeki szertelenséggel alszik. Néha keresztbe fordul az ágyon, takarójába gabalyodik. Olyankor felül, motyog, rendezkedik, visszadől. Várni kell még, amíg álma elmélyül, nehogy teljesen felébresszük. Ha a paplant maga alá gyűri, egy pokróccal takarjuk be. Néha azt is legyűri. Maga alá. Volt, hogy begyűjtötte a tartalékot is, a miénket vittük át rá. Emez itt ájultan alszik. Fáradtan. Csak hajnaltájt szokott fordulni egyet. Néha megébred, lemegy a lépcsőn a mosdóba. Visszafelé égve hagyja a villanyt. Reggel már nem emlékszik, hogy lent járt, ezért velem veszekszik. Hibáztatása, neheztelése, trágár szavai is szálak.
Ahogy szál köztünk kacaja, mosolya, szemének csillogása. Nyakának hajlata, csípőjének íve. Lihegése, sóhajai, nyögdécselése. Az elnyílt szája sarkán csorduló nyál. Bőrének, hajának illata. A körme, a foga. Minden apró szőrszála. Elégedett sóhaja, mérges morgása. Zsörtölődése és dühödt acsarkodása, sziszegése, karmolása. Idegesítő mániái, minden rossz szokása. Az összes szépsége és az összes hibája. Melyek mintha az én szépségeim, az én hibáim lennének. Persze nekem megvannak a sajátjaim, melyek egész mások. Mégis, mintha ezek rímelnének egymásra. Mint kavicsdobásra a tó csobbanása.
Nézem. Nézem, hogy van. Hogy vagyunk. Nem egymással, nem egymásért, nem egymásnak. Egymásból.
6 megjegyzés:
Megértelek...Ez nagyon szép.
Köszönöm.
ez gusztustalanul szép volt.
:o)
Tudom rettenetes, bocsánat. :) Csak néha úgy megtelik a szemem szépséggel, hogy gyönyörűvé látok magam körül mindent. Szoktam titkolni, mert a környezetemet gyakran irritálja. Mert mégis mi dolog elmerengeni halott madarak nyakának görbületén. Vagy a felhőfodrok fraktálján. Interferencián, mely olajos víztócsákon képződik. Mire mindez, mikor válság van, meg ipari katasztrófa, nominálbér és reálérték, létminimum meg közműszámla. Szégyellem is magam rendesen.
Ezek azok a pillanatok, amikor nem létezik az, hogy "válság", természeti katasztrófák, idegesítő politikai fordulatok...egyszerűen csak feloldódsz az élet apró gyönyörűségeiben. Lehet nem nézik jó szemmel mindezt [persze csak azért, mert irigykednek], de időnként szüksége van a léleknek az ilyenfajta táplálékra is. Ha mindig csak a rosszat látnánk meg, és azon morgolódnánk folyton, akkor az teljesen felemésztene. Azért pedig ne szégyelld magad, mert meglátod a szépet...inkább örülj neki! :)
Ebben a "szégyen"-ben volt némi irónia. :) Azt hiszem örülök neki. Nem is kicsit. :) Nagyjából így tudom túlélni a dolgokat. A válságot meg a mindennapi apróságokat, amik ugyan apróságok, de néha sikoltozni támad kedve az embernek.
Megjegyzés küldése