Hazaszeretet

Kata látta délelőtt, hogy egy mesés képet szerkesztek be a hozzászólásom elé. Mondta, hogy nem tűnik valami komoly, '56-os, szabadságharcos témának. Mondtam, hogy az lehet az oka, hogy a matematikai szakkifejezésekkel telepakolt, tréfás mese nem tartozik a fent említett kategóriába. Nagyjából ennyiben is maradtunk. És egy cseppet sem érzem magam hazafiatlannak azért, mert engem nem hoz lázba különösebben a "forradalom és szabadságharc" ügye. Nekem a "haza" nem a piros betűs ünnepeket jelenti. Nem zászlólobogtatást, hajdanvolt dicső tetteken mélázást. Nem az igazság követelését, egykori ellenségeim, mára szenilissé vált maradékának bűnhődését. A haza nekem nem a történelem eseményeinek ideológiai alapon kiválogatott csokra.

Nekem a hazám a két diófánk, amiről múlt éjszaka a fagy miatt lehullott az összes levél, és térdig jártam benne, amíg összehúztam és bezsákoltam. Az én hazám a zsúfolt busz reggelente, ahol anyanyelvemen morognak orruk alatt az emberek, mikor újabb utasok nyomakodnak közéjük. A tarka kendős cigányasszony, aki karján kisgyerekkel, a képembe cigarettafüstöt fújva kéreget. A padon alvó hajléktalan, akinek kikészítettem a lyukas plédet, hogy hétfőn elviszem neki, mert aggódom, hogy megfagy egy éjszaka. Nekem a mátrai nyaralás a hazám, az erdei séták, a vonat ablakából látott tájak. A szántóföldek, a bedőlt kerítésű bakterház, a rozsdás iparvágányok közt szárbaszökkent gyomok. A játszótér rozsdás mászókáinál focizó kölykök zsivaja, az ócska kardigános, svájcisapkás nyugdíjas fogatlan mosolya. A halmozottan hátrányos helyzetű kisgyerek homlokán a ránc, ahogy ötödikes létére még mindig az ujjain számol. A kóbor korcs riadt oldalazása, ahogy otthagyja a felborult kukát, mikor a közelébe érek.

Nekem ezek jelentik a hazámat, amit, amíg találok itthon munkát, amiből úgy-ahogy meg lehet élni, nem akarok elhagyni, jobb fizetés reményében. Én a határokon belülről legyintek lemondóan a politikai változásokra, nem akarok külhonból, a biztos egzisztenciámból, az idegenajkú családom körében "hazafi" lenni. Euróban számolni, de választójogot követelni, hogy megmondjam, mi lesz a jó annak, aki otthon maradt, és forintokat számol, futja-e hó végéig. Nosztalgiával emlegetni a hazai ízeket, amihez fogható sehol másutt nincs, csókolgatni a repülőtér betonját, de fintorogni, hogy ragadnak a vonatok a mocsoktól, bűzlenek az aluljárók a hajléktalanok vizeletétől, és hogy tolong a sok proli a bevásárlóközpont kasszájánál, és micsoda szemmel méregetik kosaramban a kaviárt és a vodkát, miközben két kiflivel és tíz deka párizsival feltartják a sort, ahogy keresgélik az aprót a zsebükben.

Talán nem érzem át a történelmi esemény magasztosságát. Mert azt gondolom, a tüntető gimnazisták, egyetemisták nem politikailag elkötelezett, a nép sorsát jobbítani akaró, a demokratikus jogállamról határozott történelmi vízióval rendelkező, életüket a szabadság oltárán feláldozni kész hősök voltak, hanem a felnőttek álszentsége ellen lázongó kamaszok, forró fejű fiatalok, akik mindössze a balhé reményében mentek az utcára. Forradalom és ellenforradalom közt nem kell választanom, mert szerintem polgárháború volt, amibe egy idegen hatalom beleavatkozott az egyik oldalon. Hogy kik a hősök és a gonosztevők, azt mindig is a regnáló rezsim mondja meg. Szerintem pedig gonosztevő volt mindenki, aki másokra lövöldözött, és hős, aki a sebesült öregasszonyért lehajolt, és a kapualj védelmébe támogatta, pedig fütyültek körülötte a golyók.

Ezért hát nem mesélek Fecónak a Corvin köz bátor harcosairól, akik lyukas lobogókkal kezükben felhágtak a barikádra, miközben hajuk lobogott a szélben. Csak annyit mondok, háború volt, harc, ahol sokan meghaltak, mert nem értettek egyet, és nem ültek le megtárgyalni, hogy hogyan legyenek a dolgok. Most már szerencsére másképp megy. Az emberek megbeszélik a dolgokat, talán néha túl sokat is beszélnek, de a kérdéseket nem fegyverekkel döntik el, hanem vitával és szavazással. Nem biztos, hogy mindig a legjobb döntések születnek, de hagyják, hogy mindenki elmondja, ő hogyan gondolja, és nem ölnek meg senkit amiatt, mert valamiről más a véleménye.