Rámtalált a téma

Ma kampánycsend van, elhatároztam, teljesen hanyagolom a politikai természetű dolgokat. Persze ez szinte lehetetlen a szó eredeti jelentésében, mert ez alapján, valamely közösséget érintő, bármilyen dolog politika. De pontosítok, a pártpolitikát, a választásokat mindenképp hanyagolom. Akkor, gondoltam, írok valamilyen könyvről. Ez arról jutott eszembe, hogy tesóm szólt, a tegnapelőtt hiányolt Tandori kötetet megszerezte nekem. Felnéztem a polcomra, miket kaptam már tesómtól. Megláttam Czakótól a "Várkonyi krónika" c. falumonográfiát.

Jó, nem monográfia, regény, de minden titkát elősorolja Várkony (fiktív) településnek. A falu őslakói a Guti és a Gaál családneveket viselik. A többiek, a "másnevűek", eleve gyanúsak, kilógnak a közegből. Azt gondolnánk, egy ilyen kicsi, beltenyészet községben az égvilágon semmi érdekes nem történhet, de nem így van. Minden aljas, kicsinyes, gonosz - és persze fennkölt, magasztos, gyönyörű dolog is - szintúgy megesik, mint egy metropolisban. Szóval elképesztően jó könyv. Tesóm néhány éve, egy boltban darabját 2, azaz kettő Ft-ért látta kitéve. Besöpörte a kosarába a polcról az összeset, és úgy osztogatta, mint más a névjegykártyát. Én már az utolsó példányok egyikét kaptam.

Gondoltam, írok a könyvről, és linkelek Czakó Gáborról valamit. Megtaláltam a honlapját, és egy "érdekes" cikket. Van benne cigányozás meg zsidózás, ami önmagában nem baj, én szeretem, ha beszélünk olyan dolgokról, amelyekről valamiféle "szemérmességből" nem szokás. De ha valaki egyoldalúan szemléli a dolgokat, az fel szokott bosszantani. Különösebben nem rajongok a cigányokért, mint népért, de az egyéni sorsokban sokszor (bele)látok mindenfélét, tragikust és szépet, sajnálatra és irigylésre méltót egyaránt. Szóval a tegnapi után, ma is rám talált a téma.

Most azt hagyjuk, hogy nem Komáromban volt a legnagyobb "gyermekváros", hanem Fóton, 8-900 fővel. Azt nem vitatom, hogy a testi fejlődésükhöz megkapták itt a gyerekek ami szükséges. Összevetve a rendszerváltás előtti romániai árvaházakkal, ahol hálós ágyakban, bezárva tartották az alultáplált, AIDS fertőzött gyerekeket, valóban szinte ideálisak a viszonyok. De a lelki, szellemi fejlődés szempontjából, jelen állás szerint a családi otthonokban, a nevelőcsaládoknál történő elhelyezést előnyösebbnek tartjuk.

Milyen lehetett az élet egy gyermekvárosban? Mint egy laktanyában. Reggel hatkor a 6-30 fős hálótermekben felharsantak a hangszórók. Ébresztő, ki az ágyból! Futás a sportpályára, tornázni. Utána irány mosakodni, öltözni, ágyat bevetni. Sorakozó kettes oszlopban, lépés indulj! Irány az ebédlő, reggelizni. Vissza a tanszerekért, vár az iskola. Tanítás után, sorakozó, menetelés ebédelni. Ebéd után körletrend, (rendrakás, takarítás a szobákban, folyosókon,) majd kötelezően tanulószoba, választott szakkör, sportfoglalkozás. Este kulturális program, mozi, színház bábszínház, vacsora, zuhanyzás, takarodó.

A nevelőktől a gyerekek leginkább akkor kaptak figyelmet, ha probléma volt velük. Nem csoda, ha tettek érte, hogy a figyelmet kiérdemeljék. Soha senki nem tanította meg nekik, hogyan működik egy család. Vagy mondjuk hogyan kell a havi keresetet beosztani. 18 évesen kikerültek az intézetből, a szakmunkástanulói megtakarított keresetükkel, meg valamennyi induló tőkével. Elhelyezték őket egy állásban, mondjuk munkásszállón. A pénznek hamar nyakára hágtak, és szembesültek vele, hogy sz*r az élet. Az intézetben mit láttak? Ha valaki nagyon akart valamit, ami neki nem volt, hogyan jutott hozzá? Lopott magának. És ez itt, bár érthetővé tesz dolgokat, durva általánosítás. Kerültek ki az otthonokból olyan fiatalok is, akik azután beilleszkedtek, egzisztenciát teremtettek és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Jellemzően ott, ahol ehhez segítséget kaptak, mondjuk egy munkahelyi közösség, "szocialista brigád" tagjaitól. Persze lehettek volna többen is, ha lelkileg is megfelelő körülmények közt nevelkednek.

Aztán a lepusztított C-lakások, a felszedett és eltüzelt parkettás sztorik. Van rá példa, hogy nem minden család viselkedett így. Jellemzően azok, akiket kevesebb előítélettel fogadtak, és segítettek nekik beilleszkedni. De persze van, ahol ez tényleg így történt. No de, ha az Amazonas menti dzsungelből a bennszülöttet beköltöztetem a belvárosba, miért gondolom, hogy nem fog a szökőkútba pisálni és nyíllal vadászni a galambokra meg a kutyákra? Már bocsánat a hasonlatért, de akik generációkra visszamenően földpadlós házakban laktak, nem szeretik a parkettát. Hiába locsolják fel, nem lesz hűvösebb a levegő. És egyébként is, tűzifán sétálni? Meg az a nyomorult radiátor, az nem jó semmire. Október 15-étől lehet fűtenek majd, de ha szeptemberben már hideg van, fagyjon meg a gyerek? És a gázon nem lesz olyan jó füstös íze az ételnek. Hát naná, hogy kell egy sparhelt. A nappaliba, hogy fűtsön is. És ebben a vacak házban, ha nincs kémény, akkor csak az ablakot lehet kiverni, hogy kimenjen rajta a füst.

Azt hisszük, hogy a nevelőotthon, meg az ingyen lakás megoldás a veszélyeztetett gyermekek és a mély szegénységben élő cigányok problémáira. Az volna, ha a problémájuk csak annyi lenne, hogy nincs hol lakniuk. De a baj más, és nagyobb. A gyerekeket nem neveli szeretettel és odaadó figyelemmel senki. A lecsúszott családok nem tudják, hogyan lehetne másfajta életet élni. Ezen önmagában pénzzel, lakhatással, étellel nem lehet segíteni. Meg kéne nekik mutatni, hogy példát lássanak. Tanítani kéne őket. Szeretettel, türelemmel. Ehhez is kell pénz, nem is kevés, de sokkal fontosabb lenne pontosan megérteni a problémát, és használható megoldásokat kidolgozni. Csak hát, ki fogja ezt megcsinálni?