Hortenziusz király megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra trónján. Kényszeredetten mosolygott, és párszor összecsapta a tenyerét, tetszését kifejezendő. Érezte, fölborzolt idegei elsimulnak, ahogy a húrok utolsó pendülése is elhal. Leányának hárfaleckéje, hála néked mindenek teremtője, véget ért. Nehezen türtőztette magát, hogy rögvest az almáriumhoz ne siessen. (Abban tartotta a szilvóriumot.) De erőt vett magán, és megvárta, míg a zenetanár szertartásos hajlongás közepette kihátrál a trónteremből, és lánya magához inti szerecsen szolgálólányát, hogy a kertbe induljanak ebéd előtti egészségügyi sétára, mikor is alkalmuk adódik hallgatózó fülektől és szimatoló orroktól távol, diszkrét körülmények között megszabadulni kínosan feszítő bélgázaiktól.
Miután felesége, a szépemlékű, (szép, hogy már csak emlék,) Skizofrénia, első és egyben utolsó gyermekük születése közben elhalálozott, egyetlen öröme lánya, Pisztácia lett. Ahogy a gyermek elérte a pubertáskort, ezt az örömet egyre gyakrabban az égetett szeszek különféle fajtáinak fogyasztásában lelte fel. Az ifjú hercegnő sajnálatos módon egyre jobban emlékeztetett megboldogult édesanyjára. Bár gyóntatója szerint ez eretnek tévelygés, a király egyre jobban hajlott arra a vélekedésre, mi szerint felesége lelke testéből nem a mennybe távozott, hanem a köldökzsinóron át újszülöttjébe surrant. Miféle más magyarázatot lelhetett volna arra a kínos tapasztalatra, hogy ha villa helyett a kezével nyúlt a sültkappan combjáért, a gyermek ugyanolyan mozdulattal vert a kezére, mint az elhunyt tette volt, ugyanúgy ráncolta a homlokát, és egyazon hanghordozással mondta, "Horti! Moderáld magad!".
Miután végre magára maradt, Hortenziusz kinyitotta az almáriumot. Egy tucat poharat rakott, szorosan egymás mellé. Fogával rutinosan kirántotta a dugót az üvegből, majd egyetlen, elegáns mozdulattal színültig töltötte a gyűszűnyi stampedlikat, úgy, hogy egy csepp nem sok, annyi sem ment mellé. Elégedetten szemlélte az eredményt, visszaütötte a dugót az üvegbe, majd lehajtotta az első kupicát. Szokása volt, hogy ivás közben körbe-körbejárt a trónteremben. Mikor a pohárszékhez ért, mindig bedöntötte a következővel. Ismét végzett egy körrel, mikor váratlanul kiabálást hallott, csizmák dobogását, és lányának felháborodott sikolyát.
Keze bizonytalanul tétovázott a hetedik pohár felett. Azon tűnődött, a hangok jót, vagy rosszat jelentenek. Az biztos, hogy valami felfordulás történt, ami gyermekének nem nyerte el a tetszését. Végül arra jutott, bármi is legyen az, ami lányát felbosszantotta, az a végén mindig rajta csattan, valamilyen lehetetlen kívánság, vagy végeérhetetlen panaszáradat formájában. Ezért gyors egymásutánban két pohárral is gallér mögé döntött.
Ekkor kivágódott a kétszárnyú, vasalt nagyajtó. Kiáltozva, egymás szavába vágva zúdult be a palotában tartózkodó nemesurak zöme, élen a várkapitánnyal, a háznaggyal és az asztalnokkal. Előbbi kivörösödött fejjel, kormos arccal, rendetlen öltözékben, lihegve, utóbbiak sápadt arccal. A király felemelte kezét, elvágva a hangzavart. Intett a kapitánynak, aki féltérdre rogyva jelentette, a felhők közül egy fertelmes teremtmény, pokolbéli tűzokádó sárkány csapott a várra. A gyilokjárókat leheletével körben lángragyújtotta, az öregtorony tetejét egyetlen farokcsapásával rommá zúzta, és a belsőkertből elragadta a királylányt.
"Ez nagyon nagy baj,", mondta Hortenziusz, "azonnal meg kell kezdeni az újjáépítést!" A főemberek zavartan összenéztek. "Mi legyen most felség?", kérdezte a háznagy. "Fogadj ácsokat, kőfaragókat! A kincstárnok biztosítsa a fedezetet!" Újabb zavart csend után az asztalnok szólalt meg: "Úgy értve, mit tegyünk most, uram?" A király arca felderült. "Hát persze! Azonnal üzenj a konyhára, hogy tálalhatják az ebédet!" Azzal egy-egy poharat nyomott mindhármójuk kezébe, az utolsót maga ragadta fel. "Most pedig koccintsunk!"
2 megjegyzés:
:)))) Kezdek rajongani.
Megmondom neki! :) És ez még semmi, de nem árulom el előre a végét. :))
Megjegyzés küldése