Önérték

A tegnapelőtti vaginás posztra érkezett visszajelzések, meg a pótlólag hozzáfűzött, a téma további tanulmányozásához ajánlott linkek anyagának olvasgatása kapcsán, arra jutottam, hogy elég nagy gáz van ezen a téren. Mármint a női önértékelés terén. A fiúknál nem tudom, mi a helyzet, de gyanítom, hogy náluk is hasonló. Persze ez nem mindenkire igaz, biztos vannak mindkét nemben számosan, akik úgy vélik, ők ajándékok az emberiség számára, és aki csak a hónaljuk szagát szippanthatja, az is adjon hálát a teremtőnek az élményért, amiben része lehet. De talán ez a ritkább.

Azt hiszem, ez gyerekkorban kezdődik. Szerintem mindenkinek szüksége lenne, mindkét fajta alapvető szülői hozzáállásra. Egyszer arra, hogy valaki istenítse, és csodálja még a szempillájának rebbenését is. Hogy érezze, feltétel nélkül szeretik, elfogadják, gyönyörködnek benne. Hogy ő csodálatos és nagyszerű, anélkül, hogy ezért bármit tenne, egyszerűen maga a létezése végtelen örömet és gyönyörűséget kelt. Mielőtt valaki még túlzásnak nevezné ezt, had utaljak az emberre, mint Isten képmására. Lehetséges-e, hogy bárki olyan tökéletlen legyen, hogy valaki, akinek a szíve tiszta, ne tudjon őszintén gyönyörködni benne?

Aztán kell az a szemlélet is, ami a teljesítményt dicséri. Ha egy gyermek rajzol egy "krumplit", az nagyszerű. Elismerést érdemel. Önmagába záródó vonalat húzott. Korábban ez még soha nem sikerült neki, és most igen. Ismerjük el a nagyszerű eredményt! Akkor is, ha 2 éves, és akkor is, ha már 8. Számára ez mindenképpen nagy dolog. A századik krumplinál nem kell ugyanúgy tapsikolni, mint az elsőnél, sőt, meg lehet mutatni egy szabályos kört. Biztos nem fog két egyforma krumplit csinálni, és az egyik kerekebb lesz. Azt megint megdicsérhetjük. Hogy érezze a különbséget, a haladást, a célt, az eredményt. Hogy tudja, van olyan, hogy fejlődés. Így egyszerre lehet elégedett aktuális önmagával, és érezheti a távlatokat, hogy van még hova, tovább növekedni.

Ebből nem következik az a szűklátókörű megállapítás, hogy feltétlen 1 db apa, és 1 db anya kell a fentiekhez. Normális esetben egy anya is és egy apa is mindkét fajta dicséretet ontja magából. Lehet, hogy az egyiket gyakrabban, és 2 db szülővel esetleg az egyensúly könnyebben biztosítható, de ez nem törvényszerűség. Inkább az a baj, hogy egy egyedülálló szülőnek nincs elég ideje, fáradt, frusztrált, saját magának is önértékelési problémái vannak, így kevésbé valószínű, hogy úgy és annyit dicséri a gyermekét, ahogy az ideális volna.

A kellő mennyiségű és minőségű dicséretre mindenkinek szüksége van, hogy egészséges személyiséggé fejlődhessen. Ez szilárdítja meg az önbecsülésünket, és rögzíti az értékrendszerünket. Motivál, aktivitásra késztet, "szárnyakat ad". Hiányában alulértékeljük magunkat, leszállítjuk az elvárásainkat, magunkkal és másokkal szemben, és rontjuk mások rólunk alkotott értékelését. Visszahúzódóak leszünk, túlzottan visszafogottak, csökken a teljesítményünk, az életkedvünk, életerőnk, ami kihat a közérzetre és az egészségre.

Azt szeretem Agnus bejegyzéseiben, hogy néha eszméletlen jól képes megfogalmazni valamit. Ezt februárban írta. Teljesen igaz. Kell egy ilyen valaki mellénk. Hogy mikor azt mondjuk, hogy milyen gáz a túl izmos lábunk szára, ami majdnem olyan vastag mint a combunk, akkor a fejét csóválja, és kijavítson minket. Hogy azt mondja, téves a nézőpontunk. Nem a lábikránk olyan vastag mint a combunk, hanem a combunk olyan karcsú mint a lábikránk. És, hogy ez így gyönyörű. És ezért merjünk szűk, sztreccsnadrágba bújni. Ami után azt tapasztaljuk, hogy mások is a lábunkat csodálják. Az ismerősök megdicsérik, az ismeretlenek megbámulják.