Versek

Pilinszkyt emlegették ma a rádióban. Költészetben nekem ő a fő mumus. "Alvó szegek a jéghideg homokban / Plakátmagányban ázó éjjelek / Égve hagytad a folyosón a villanyt / Ma ontják véremet" Csak azért tudom, mert Hobó megzenésítette. Olvastam más versét is, de számomra az is olyan volt, mint egy Picasso kép. Szép, szép, de ne kelljen a nappalimban kiakasztani, mert sikíthatnékom támad, ha ránézek.

Szegény tesóm próbálta megszerettetni velem a költészetet. Hogy szépen formázott szavakkal, érzéseket lehet közvetíteni. Igen, meg szeneslapáttal gyengéden simogatni. Ha valaki nagyon ért hozzá, akkor sikerülhet, csak nem a legjobb eszköz erre a célra. Szavakkal gondolatokat lehet közvetíteni. Legjobb esetben is csak, gondolatokat az érzésekről. Ha tényleg az érzésekre utazik valaki, akkor próbálkozzon a zenével.

Nem mondom, hogy a műfaj teljességgel idegen tőlem, mert van, ami bejön nekem. A költészeti csúcsteljesítmény számomra: József Attila - Születésnapomra. A játékossága megragadott, csorog belőle valami büszke, dacos keserűség, ráadásul szegedi vonatkozása is van. A benne említett "Nincsen apám versem", a Tiszta szívvel, ugyanezt a hangulatot adja. Nem olyan játékos, de szintén szép. Egyszer valami Friderikusz, vagy hasonló műsorban Antonio Banderas elszavalta spanyolul. Úgy is jól hangzott. Szemmel láthatóan Banderast is megfogta.

Ezeket szeretem, de Attila, mint költő, annyira nem jó nálam. Egy verseskötetével mondjuk, nem szívesen lennék kettesben összezárva egy hétre. Akkor inkább Nagy Lászlóra szavaznék. Ha nem magyar, akkor Rimbaud. Vagy még inkább, akit tényleg tesóm kedveltetett meg velem, Villon. De ők csak az üdítő kivételek. Ha mértani szabályosságú sorokat látok, én futok. Jobb szeretem a prózát.

Pedig bátyám mindent megtett. Mutatta a költői szó-kép létrejöttét. Ilyeneket mondott, hogy "nemzetiszín kolbászvég". Ez jelentett valamit nekem. Emlékeszem, gyermekkoromban, anyám valamiért nem szedte le a gyulai kolbászról a kis színes papírgyűrűt. Mikor már csak pár centi maradt belőle, akkor is rajt volt még. Számolgattam, jut-e még a másnapi uzsonnába. Habár a kép számára is ugyanaz, tesómnak teljesen más emlékeket, érzéseket idéznek ezek a szavak. Ugyanúgy, mint a Pilinszky fagyos homokjában szunyáló szögek. Honnan tudjam, hogy a vers írójának ezek mit jelentenek?!

Bár erőltette bátyám, én sokáig nem voltam hajlandó verselni. Egy dologra tudott rávenni, hogy haikut írjak. Az a rész különösen tetszett, hogy a szamuráj, mielőtt szeppukut követett volna el, még írt egy ilyen verset. Törte a fejét, gondolkodott rajta, szépítgette, csiszolgatta. Majd mikor úgy vélte, ennél jobb már nem lesz, hasba szúrta magát. Hogy elrontsák az örömét, arra nem adott esélyt a kritikusoknak.