Megvolt tegnap a koncert a Művészetek Palotájában. Az első darab Lendvay Kamilló Jazz-szimfóniája. Nem vagyok szakértő a kortárs komolyzenében, ezért szabad olyanokat mondanom, hogy az első taktusoknál az volt az érzésem, az eljövendő "Macskafogó 3" filmzenéjét halljuk. Illetve annak kifigurázását. Egész végig az volt az érzésem, filmzenék paródiáit hallom.
Kliségyanús frázisokkal a zene folytonosan fokozza a feszültséget. Csak a feszültség kioldása marad el. Mint amikor egy horrorfilmben egy elhagyott házban bolyong a főhős, és sorra nyitogat be az ajtókon. Tudjuk, hogy valamelyik mögött ott lapul a gonosz, de legalább egy széttrancsírozott hulla. Gyanús zajok, homályos, mozgó árnyak, na most... aztán semmi! Egyik ajtó mögött sincs semmi! Nyílik az utolsó ajtó... de itt sincs semmi, jön a vége főcím, befejeződik a film, és valami hiányérzet marad utána. Kb. ilyen ez a zenedarab.
Mikor, hála az égnek, vége van, a karmester a szokásos teátrális hajlongások közepette felvezeti a pódiumra a zeneszerzőt. Nagy tapsot kap. Én is nagyon értékelem. Hogy viszonylag rövidre írta a darabot.
A második mű, Bartók E-dúr zongoraversenye. Hogy filmzenés hasonlatoknál maradjak, ez úgy indul, mint egy Homoki-Nagy természetfilm kísérőzenéje. A zongoránál egy fiatal, japán-magyar származású művész. A neve Valamijapános Attila. A darab egész elviselhető, nagy tapsot kap. A végén megint hajlongás. Karmester lesiet a színpadról. Odasúgom Katámnak, ha most karonfogva felhozza Bartókot, lehidalok. De nem, csak ki be szaladgál, valami beteges koreográfia alapján a maestro. Ezután következik a szünet.
A szünetben megnézzük a Ludwig Múzeumban Glenn Brown kiállítását. Ő is kortárs. Képes volt úgy megfesteni egy rózsacsokrot, hogy arról egy múmia jusson az eszembe. Egyébként a képek többségéről múmia jut az eszembe. Olyanok, mint mikor sok kinyomott tubus színes fogkrémbe az ujjával rajzol az ember. Több ilyen képe is van. meg néhány sci-fi illusztráció kinézetű. Állítólag híres festők, híres képeinek, híres utánzatait készítette el. Látok is dalisan folydogáló bigyókat. Egyébként meg a képek címei olyanok, mintha azzal direkt szívatni akarná a nézőket és a kritikusokat.
A szünet után, a második rész teljes egészében Strauss Sinfonia Domesticája. Hogy legyen valami, amiért azt mondhatjuk, megérte eljönni. Hazafelé kornyadozunk és didergünk a kocsiban. Lassan éjfél van, mire ágyba kerülünk. Összebújunk, hogy felmelegítsük egymást. És, hogy legyen valami, amiért azt mondhatjuk, megérte a nap.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése