Teljes mértékben elgyötörve érzem magam. Katám megint a kertben robotoltatott. A kapanyél feltörte a kezem. "Érzem" a derekam. Bár az mástól is lehet. A karomban izomláz van. Egy barátnőm is lehúzta a tegnapi postot. Szerinte kissé tolakodóan "toltam az olvasóim képébe a puncimat". Nem szokott ilyen prűd lenni, talán neki is rossz napja volt. Én nem a leszbikusságommal akartam tüntetni, de valahogy fel kellett vezetnem a pinaszagú parfüm történetét. Bocsánat, "pipaszagú".
De aztán rájöttem, igaza van, no de, akkor mi van? Igen, ez egy személyes napló. Leginkább csak magamnak írom. Igazán kevesen olvasnak, és így szinte "családban marad" a dolog. Erre a piszok előszedte a statisztikai modult, amit berakatott az oldalamra. Egy időben nézegettem, de nem voltak túl lelkesítőek a számok. Most itt tartunk:
Február óta a világ 17 országából, és Magyarország 34 településéről volt kb. 600 látogatóm. Persze ennek a fele a gúgliban keresett valami egész mást, vagy a blog ajánló dobott ki neki, és a címoldalról nem is kattintott tovább. De ez akkor sem az a 15 fő, amire számítottam. Lehet "úrinő" módjára kéne viselkednem? Azaz szagolhatok puncit, csak ne írjak róla? Most a saját magam ismert, vagy a mások vélt ízléséhez kéne alkalmazkodnom?
Tetszik nem tetszik, most a nyakatokba kapjátok a "kultúrát". Egy Petőfi verset, aminek a címét elloptam a mai posthoz.
Ismét könny!
Azt hittem, hogy szemembül a sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a boldogság
Nyájas napsúgarán,
Ismét felhő takarta el,
Mely önti záporát reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy könny,
Egy könnycseppecske csak,
És mégis kínosabb talán,
Mint volna egy egész patak.
Oh sírtam én már, sokat sírtam
Miattad, szerelem,
És siratálak tégedet,
Szegény pusztúló nemzetem.
De ennél keserűbb könyűt még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas, mint a
Pokolnak lángja, süt...
Irtóztatón, irtóztatón
Orromba ment a pípafüst!
Azt hittem, hogy szemembül a sors
Örökre számüze,
S ismét pillámon vagy, sötét
Fájdalmak fényes követe!
Alig vidultam a boldogság
Nyájas napsúgarán,
Ismét felhő takarta el,
Mely önti záporát reám.
De nem, nem zápor ez; csak egy könny,
Egy könnycseppecske csak,
És mégis kínosabb talán,
Mint volna egy egész patak.
Oh sírtam én már, sokat sírtam
Miattad, szerelem,
És siratálak tégedet,
Szegény pusztúló nemzetem.
De ennél keserűbb könyűt még
Nem ejtettem soha,
Sem érted, égő szerelem,
Sem érted, hamvadó haza.
E könny, mint a tüzes vas, mint a
Pokolnak lángja, süt...
Irtóztatón, irtóztatón
Orromba ment a pípafüst!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése